Keszthelyi György: Lélekzárka (részlet)
– „Halhatatlan vagyok… ezt kell valahogy elhitessem magammal” – gondolja. – „A gondolat ereje a legképtelenebb teljesítményeket hozza ki az emberből.
„Halhatatlan vagyok… egyébként kinyírnak ezek. Egy óra sem telik bele és már kihűltem, megmerevedtem. A szekuval nem lehet viccelni.”
Hallotta, nemrég egy hétéves kisfiú papírgalacsinnal ráparittyázott a kondukátor arcképére. Elvitték, halálra verték. Nem félholtra, halálra! A szülőket figyelmeztették: – Eltűnt. Ismeretlen helyre. Egy szót se többet erről!
Rettegtek. Nem mertek a gyerek nyomdokába lépni. Hallgattak, mint a sír. Aztán az eset valahogy mégis kiszivárgott. Akkor a szülőket is elvitték. Őket csak félholtra verték, feltűnést elkerülendő. Nemzetellenes felforgató tevékenység…
– „Zászlógyalázásért mi vár rám? Doftána, vagy mi volt az… valami hasonló.
” Dögszag csap az orrába. – „Valami patkánytetem… vagy kódolt üzenet odaátról: – Így végzed te is!”
Csend. Baljóslatú, hamis béke.
Az autótolvaj változatlanul vigyorog, kipöcköli a csikket a rácsok között, padlóra sercint.
– „Micsoda hidegvér… ez is megjárta már a hadak útját. Viszont nem politikai. Vannak még kilátásai.”
Vannak még kilátásai – reménykedni kezd.
„Hiszen ez a bizarr hely nem lehet végleges. A lelki előnyökről nem is beszélve. A feszültségek idővel lazulni fognak. Jó a neszkávé is. Így, cukor nélkül. Minek ide cukor? Citromsó, ecet… ilyesmi való ide. Cukor, az nem.” Teljesen elernyed a beléfecskendezett szérum hatására, majdnem elejti a plasztikpoharat. Azt azért érzi, hogy a másik, a karcoshangú figyeli. Alaposan kielemzi, következtetéseket von le a holnapra vonatkozóan. „Kitanult fickók ezek. Nem mind hülye. És ha hülye, akkor is ráérez a lényegre. Tudja az érdekeit. Még akkor is, ha nem szólsz hozzá. Akkor is, ha csorog a nyála.”
A másik krákogni kezd: – Na gyerünk. Lefekvés. Bújj beljebb. Azonnal lámpaoltás, utána meg nemigen lehet mozgolódni. Mondtam, ezek mindent látnak.
Esetleg kiosonsz a budiba, magadra húzod az ajtót és elszívsz egy cigarettát, ha van. Vagy megiszol még egy neszt, ha úgyse tudsz aludni. De vigyázz, észre ne vegyenek.
Mert ha bekerülsz a raportba, az nagy baj.
Ágyba bújik, falnak fordul, töprengeni kezd: „Mi a franc lehet az a raport, hogy így rettegnek tőle? Ott hátul, annak az apró udvarnak meg mi a rendeltetése? Kivégzőhely? Lehet… akkor pedig motivált a félelem… de hát mindnyájan felelünk cselekedeteinkért. A következményeket pedig nem lehet és nem is szabad kicselezni. A vezeklés feladat… küldetés úgymond… azért vagyok itt, a többiek is azért… törleszteni.”
„Törleszteni… kinek joga, kiváltsága, kinek kötelessége a törlesztés? És ha elrendeltetett, ha így kellett mindennek alakulnia, megtisztulok-e ettől valamennyire?” – hiszi, hogy szenvedéssel kell fizetni valamiféle rákövetkező örömért, netán boldogságért.
„De mekkora ez az ár?”
Hideg rázza a kimerültségtől. Kék, áttetsző kontúr lép át a kulcsra zárt ajtón, kibontakozik belőle, az ajtó, mint nyersgumi nyúlik utána, végül leszakad, visszaugrik keretébe. A kék szellem kezében kettétört zászlórúd. Jobbjában a zászlós fele, a trikolor selyem vadul lobog, szélvihar csapdossa. A rúd, mint lándzsa mered előre, egyenesen a szívének. Vért köp, vénái szétszakadnak. Bőre is köpi a vért ezer tűszúrásnyi nyíláson át. –Anyám! – üvölti, mint mindenki a halál közvetlen közelében.
Aztán mégis a másik, szálkásabb karóval döf a hasába, kirántja, kéjesen nyög hozzá. Már nincs vére, vizelete vastag sugárban fröccsen szerte, lecsorog a nadrágján, bűzlik. A kék kontúr beleizzad a szadista gyönyörbe, tarkóját, arcát végigtörli a haza búzakoszorús rongyával.
Feje a falnak ütközik. Elaludt. Álltában aludt el, felriad, de mégsem ül le a két büdös részeg közé. A padra sem ül, utálja a kisstílű tolvajokat. Szemét dörzsöli, jól belenyomja öklét, a fájdalom majd ébren fogja tartani.
Nyár van. Rövidhajú lány a kör közepén, táncol. A tavon csónakáznak, jókedv, az aranykorszak mesterkélt gondtalansága. Az asztaltól figyeli. Hiába szorítja magához a fiú, a tangó neki szól. Hozzá szól. Rolling Stones: Angie… Tekintete ráragad, követi, nyomozza szándékait. Fél óra múlva ott piheg szorosan hozzásimulva, kis melle forró, rugalmas. Románul kérdezi: – Ugye találkozunk még? – Igen. Amikor akarod. – A barátod? Komoly? – Á, nem…nem… másnap kézenfogva sétálnak. Diáklány, esténként, órák után megvárja, féktelenül csókolóznak, ismerkednek egymás testével, lüktetéseivel. Vasárnap teszi magáévá, az erdőben szeretkeznek, „imádkozni kéne ilyenkor, nem paráználkodni” – villan át az agyán, de elsöpri a vihar. Nincs visszaút.
Pusztai Péter rajza