vannak tükrök, ahol az arcélek
megnőnek, kiütköznek a ránctalan térben,
mégsem mutatnak meg egésznek,

idegen a kép, árnyéka nő, reng,
s mint kemény, erős, vén acél, hajolna utánad,
még sem mer, kétségeket ébreszt, keserű vigasz nem ad,

mit ér a dicsfény, a régi láng,
mit érsz, mikor kelsz, fekszel, mint egy hasonmás,
kérdezed naponta tükörképed, de az nem felel,

ölelésre nincsen már kar, senki nem vár, ágyadnál nem áll,
inad, csontod, húsod csupa var,
s mosolyod mégis tovább faragja az idő-ács,

merre, hogyan tovább –
néma üvöltéssel figyeled szájad mozgását.