Már csendes és néma a mi életünk itthon,
csendes és néma, mint kő a tó fenekén,
mint a nehéz kő, melyet elhajítottak,
s útját tévesztve megállott s áll tehetetlen.
Fölöttünk hínárok úsznak büszkén, zöld békanyál
és zavaros víz takarja el az eget és a napot.
Erjedezik a mocsár mifelettünk s gőzölög forrva,
erjed az élet, a másé, és nő szabadon,
de mi már mélypontra jutottunk, mélyre,
hol csendesség van csak s mozdulatlanság.
Így szoktuk meg az életet immár és – így jó.
Pedig tudjuk, hogy vannak ragyogó tájak, hol élni lehet,
vannak csillogó tükrű vizek is, jól tudjuk, vannak
csobogó, kristályos patakok, melyekben csillog a nap
és tündöklik az ég és tündökölnek a többi kövek.
És jól tudjuk azt is, hogy a vizeken túl
vannak szárazföldi világok, és ott is
a mi társaink élnek, testvéreink szabadon,
és vannak szédítő magasságú hegyek, félelmetesek;
mibelőlünk! S vannak csillagok is, mindent
tudunk mi, ó, mindent számon tartunk keserűn,
amit egyszer elveszítettünk.
De bölccsé lettünk mindnyájan, mint hordójában
az ember, nem lázadozunk a tó fenekén,
nem kívánunk csillogni, s nem kívánjuk a fényt,
mi a másé. Mélység lett a mi sorsunk,
csendesség és némaság. Tudjuk, hogy a mocsárnak
természete, hogy zavaros, és hogy fojtó hínárok
ússzanak benne. Nem lemondás ez a miénk, csak a
természet rendelésének szabálya, egyszerűség,
a kövek egyszerűsége, akik nem nézik üstökösöknek,
ha felettünk megcsillannak a halak tovaúszva.
Tudjuk, hogy a zavaros tó felett éppen
olyan kék az ég, és éppolyan szép a világ,
és egy pont felé tart mélységünk és a magasság.