Halvány fény kelt, távoli derengés. Fokozatosan erősödött, mígnem kivehetővé váltak a sötét barlang körvonalai, amely így váratlanul tágasnak és furcsán száraznak tűnt.
Azután Mick meglátott egy alakot, egy jelenést, messze magától. Mintha ült volna, és kissé lumineszkált. Lassanként egyre tisztábban kivehető volt, de továbbra is megmagyarázhatatlanul távoli maradt, és amiről azt gondolta, hogy egy jó hosszú áll profilból, szinte bizonyosan szakáll. A fantom valami sötét anyagból szőtt köpenyt viselt. Furcsa, de a szellem nem ijesztette meg, ám amikor De Selby ismerős hangja szinte felbömbölt mellette, azt hitte, hanyattesik.
– Fogadd köszönetemet, amiért eljöttél. Itt van velem két tanítványom.
A hang, amely válaszként érkezett, halk volt, távoli, de tökéletesen tiszta. Eltéveszthetetlen dublini akcentussal beszélt. A rendkívüli szózat itt csupán tipológiailag különböztethető meg.
– Á, nincs mit öregem.
– Jól vagy, mint általában, gondolom?
– Nem panaszkodhatom, hálistennek. És te hogy vagy, illetve szerinted hogy vagy?
– Tűrhetően, de a kor kezd meglátszani rajtam.
– Ha-ha. Nevetnem kell.
– Miért?
– Az, amit ti időnek neveztek, pusztán a bomlás zavaros mértékegysége. Emlékszel arra az ifjúkorodra, amit nem is ismertél?
– Igen. De én a te ifjúságodról akartam beszélgetni. Ha ifjúkori életed természetét összehasonlítjuk szentéletű öregségeddel, azok egész bizonyosan szöges ellentétben állnak egymással, az áhítatba való emelkedés hirtelen, sőt ijesztő.
– Agyoxigénhiányra célzol? Talán.
– Beismered, hogy fiatalemberként züllött voltál és aljas?
– Pogánynak nem voltam a legrosszabb. Egyébként talán az ír vér ütközött ki rajtam.
– Ír vér?
– Igen. Az apámat Patricknak hívták. És igazi szájhős volt.
– Beismered, hogy a nők kora vagy színe nem számított, ott, ahol a kérdéses tranzakció a koitusz volt?
– Nem ismerek be semmit. Ne feledd el, kérlek, hogy nagyon rövidlátó voltam.
– Minden párzási szertartásod heteroszexuális volt?
– Heterobaromság! Nincs ellenem más bizonyíték, csak amit magam írtam. Túl megbízhatatlan. Őrizkedj gondosan az ilyen fajta vicctől. Semmit csak feketén, vagy fehérben.
– Az én hivatásom a kutatásban és a tettben áll, nem az irodalomban.
– Szomorúan tapasztalatlan vagy. El sem képzelheted a kort, amelyben éltem, a szokásait, sem azt az afrikai napot nem tudod megítélni.
– A hőség, mi? Sokat olvastam az eszkimókról. A szerencsétlen nyomorultak egész életükben kínlódnak, tetőtől talpig fagydaganat meg jégcsap, de ha fókát fognak – á, az nekik a nagy nap! A bőréből meleg ruhát csinálnak, mohón belakmároznak a húsból, aztán az olajat hazaviszik az igluba, s ott a lámpában és a kályhában égetik. Akkor kezdődik a hajcihő. Nanuknak ott fönn északon bizony szíve csücske a Nanuk-luk.
– Elítélem a bujaságot akár véletlen, akár szándékos.
– Most már igen, te poszt-gnosztikus! Bizonyára elpirulsz, ha eszedbe jut fiatalkorod feslett bimbózása, tekintve hogy most meg egyházatya vagy.
– Rossebet. Brahiból találtam ki obszcén bravúrokat, nehogy ártatlannak, vagy gyávának higgyenek. Csőcselékkel jártam Babilon utcáit, arcomat a bujaság tüze izzasztotta. Amikor Karthágóban éltem, mindig cipeltem magammal egy üstnyi még megvalósítatlan züllöttséget. Isten magasztosságában kísértésnek tett ki. De Vallomásaim második könyve csupa megdöbbentő túlzás. Saját durva koromnak megfelelően éltem. És megtartottam hitemet, nem úgy, mint sokkal többen a népemből Algériában, akik most ütődött arabok, és az iszlám rabjai.
– Nézd csak, mennyi időt elkódorogtál szexuális fantáziád bugyrában, ahelyett, hogy azt az Írás tanulmányozásának szentelted volna. Fajtalan, förtelmes faragatlan fráter!
– Gyenge voltam akkoriban, de a leereszkedésed sértőnek találom. Az Atyákat említed. Mit szólsz ahhoz az anti-niceánus balfékhez, az alexandriai Órigenészhez? Ő mit csinált, amikor rájött, hogy a nők utáni sóvárgás elvonja a figyelmét a szentes firkászástól? Majd én megmondom. Felállt, kirohant a konyhába, fogott egy konyhakést és – sutty! – egy suhintással megfosztotta magát személyiségétől. Na?
– Igen. Nevezzük ezt hősies meggondolatlanságnak.
– Hogy lehet Órigenész Bárminek is az Atyja, ha nincs meg neki a fütyköse? Ezt mondd meg nekem.
– Fel kell tételeznünk, hogy a spirituális ivarmirigyei épen maradtak. Ismered?
– Nem mondhatnám, hogy egyszer is találkoztunk ideát.
– De a francba, ott van? Nem tudsz-e mindent?
– Nem. Tudhatnám, de a legfőbb bölcsesség az, hogy néha nem kell tudni. Gondolom, megkérdezhetem a Poliarchát.
– Ki a csuda az a Poliarcha?
– Nem csuda, és ismét csak nem tudom. Azt hiszem Krisztus Mennyei Helytartója.
– Vannak még más furcsa bentlakók?
– Túlságosan is sok, ha engem kérdezel. Nézd meg azt az okostojást, akit Xavéri Ferencnek hívnak. Ott tivornyázik, meg a lotyókat hajhássza Párizs sikátoraiban Kálvinnal, meg a Loyolai Ignáccal olyan kuplerájokban, amikben hemzseg a patkány, a féreg, a besúgók, meg a szifilisz. Xavéri Ferenc nagy világcsavargó volt, kavart Etiópiában, Japánban, kvaterkázott buddhista majmokkal, és azt tervezte, hogy egyedül téríti meg Kínát. És Loyola? Nekem beszélsz, mikor annak a szivarnak a fiatalkori szent élete majdhogynem inkább nemi élet volt? Alamizsnások szent serege tábornagyának kiáltotta ki magát, de talán uzsorások lett volna a megfelelő szó. Hát nem betiltotta XIV. Kelemen pápa a rendet, mert képtelenek voltak felhagyni a nyerészkedéssel és a politikai kártyák keverésével? A jezsuiták a legkörmönfontabb, legagyafúrtabb és leghamisabb csirkefogók, akik valaha is leselkedtek a mit sem sejtő keresztényekre. Az Inkvizíció már a nyomában volt Ignácnak. Tudtad ezt? Kár, hogy nem kapták el. De volt egyvalaki, aki hallani sem akart a pápa Betiltó Brévéjéről. A muszka cárnő. Hát erre mit lősz?
– Érdekes, hogy az apád neve Patrick. Szent ő?
– Erről jut eszembe. Van nálatok egy Binchy professzor a dublini egyetemi kócerájotokban, és az a szegény pára már gyerekkora óta arról ír és prédikál, hogy az egész Szent Patrik sztori hamis, és hogy igazából két Szent Patrik volt. Na, ennek a Binchynek is van baja.
– Miért?
– Két Szent Patrik? Négy ilyen szarházi van ideát, és hányingerem van a lóheréiktől, meg a svindlijeiktől, meg a süket hadovájuktól.
– És még ki? Mi van Szent Péterrel?
Ó, ő megvan épen és egészségben. Kicsit olyan pancserféle, az igazat megvallva. Gyakran testet ölt.
– Mit mondasz?
– Testet ölt magára, mint én most a te kedvedért. Hogy is tudna a magadfajta bármit is megkülönböztetni egy végtelen gáztömegben? Péter most is éppen elment valahova a kulcsaival villogni, hetvenkedni, és mindenkinek az agyára megy ezzel. Hát érkezett már egy-két panasz miatta a Poliarchához.
– Felelj erre. A Megváltó így szólt: „Te vagy Péter, és erre a kősziklára alapítom én az Egyházamat.” Van-e igazság abban a gúnyban, hogy Jézus az egyházát egy szóviccre alapozta, csak mert a petrosz „kősziklát” jelent?
– Nem könnyű megmondani. A Petrosz mint név nem fordul elő a klasszikus, a mitológiai, sem a bibliai görögben, eltekintve az apostol barátunktól, az utódjától és későbbi névrokonoktól – kivéve Bereniké (Heródes Agrippa anyja) egy szabadosa, akit Josephus említ a Zsidók Története 18, 6, 3 bekezdésében, ahol Tiberius uralkodásának késői éveiről ír, azaz a Kr. u. harmincas évekről. Petro, mint római cognomen szerepel Suetonius Vespasianus történetének 1. könyvében, illetve Petra mint női név Tacitus Annalesében, 11, 4.
– És te nem is igen törődsz vele?
– A fiúk ideát, amikor ő valahol testet öltve kódorog és a kulcsait villogtatja, nem tudják megállni, hogy bosszantsák, és kakaskukorékolással mennek a nyomában.
– Értem. Ki még? Júdás ott van nálatok?
– Ez megint fejfájást okoz a Poliarchának. Péter megállított valamelyik nap és megpróbált megetetni valami süket sztorival, hogy ott kakaskodott Júdással a Kapuban. Kakaskodott, érted? Jó, mi?
– Nagyon vicces. Anyád, Mónika ott van?
– Várjunk csak! Ne próbálj innen alám vágni. Ne engem hibáztass. Ő itt volt már előttem.
– Hogy lehűtsd bujaságod és romlottságod rotyogó katlanát, elvettél, vagy ágyasoddál tettél egy tisztességes fiatal afrikai lányt, és a kisfiút, akit vele nemzettél, Adeodatusnak nevezted. De ezzel együtt sem tudja senki a feleséged nevét.
– Ez ma is az én titkom.
– Miért adtál ilyen nevet a fiadnak, mikor magad még züllött pogány voltál, sőt meg sem voltál keresztelve?
– Vegyük úgy, hogy ez a mama műve – Mónikáé.
– Később elűzted magadtól kis feleségedet, ő elvetődött a vadonba, gondolom vissza a szolgaságba, de megesküdött, hogy örökké hű marad hozzád. Nem száll vissza ennek a szégyene a fejedre?
– Te csak ne törődj azzal, mi száll vissza az én fejemre, én csak szót fogadtam a mamának, és mindenki – te is – szót kell, hogy fogadjon a mamának.
– És rögtön utána, ahogy elmeséled a Vallomásaid hatodik könyvében, vettél egy másik feleséget, így egyidőben követtél el bigámiát és házasságtörést. Végül pedig kirúgtad őt, a Tolle Lege ördögűző hókuszpókuszaid után, amikor megettél egypár lopott körtét. Még magát Évát sem vádolták több, mint egyetlen alma miatt. Mindeme gyalázatos viselkedés mögött ismét Mónika ujjait kell keresni?
– Kétségtelenül. És Istenét is.
– Mónika tud arról, hogy te ilyen példátlanul nyílt vagy velem?
– Tud-e? Valószínűleg itt van ő is testetlenül.
– Te elárultál és tönkretettél két tisztességes nőt, csúfot űztél Isten nevével, hogy egy fattyú nevébe keverted, és mindezt a gazságot anyádra kened. Nem helyénvaló lenne-e, ha téged érzéketlen szélhámosnak neveznélek?
– Nem. Nevezz szent szélhámosnak.
– Ki van még a birodalmatokban? Júdás ott van?
– Pál itt van nálunk, gyakran ölt testet és állandóan Lukács, az orvosa kezeli: dunsztkötéseket rak a rossz nyakára. Amikor Pál túlságosan el van telve magától, ez a nagy szószátyár a gyatra görögséggel írt leveleivel, ez a krónikus csaló, néha utánaordítom: „Most nem a damaszkuszi országúton vagy!” Ez helyreteszi. Mindegy, ez a Tolle Lege incidens nem szemfényvesztő trükk volt, hanem csoda. Az első könyv, ami kezembe került, Pálé volt, és abban ezek a sorok ütötték meg a szememet: „nem dorbézolásban és részegeskedésben, nem szeretkezésben és kicsapongásban, nem viszálykodásban és irigységben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust; a testet pedig ne úgy gondozzátok, hogy bűnös kívánságok ébredjenek benne.” (Róm. 13.13 – 14.). De tudja, mit, az egész brancsban a legnagyobb franc a Szent Vianney.
– Sosem hallottam róla.
– Dehogynem. Jean-Baptiste. Jobban eszébe jut úgy, hogy Ars plébánosa.
– Ja, igen. Egy francia szent ember.
– Szent iszonyat, talán. Gondol egyet fiatal korában, beáll papnak, buta, mint a kocsirúd, a latinról meg a számtanról azt sem tudja, eszik-e, vagy isszák, elblicceli a sorozást, amikor Napóleon francia legényeket keres levágatni az orosz fronton, és az üldözőkkel a sarkában napi tizenhat-tizennyolc órát gubbaszt a gyóntatófülkében – nem ő gyón, hanem gyóntat – és aztán elkezd csodát tenni, a semmiből is pénzt csinál, majd segédet vesz fel jövendőmondásra. Ne is mondjad. Ördögi egy boszorkánymester.
– A házad táján bőven akadnak furcsaságok.
– Még ideát is folytatja a csodatételeket. Álhullákba lehel életet, és meg sem kottyan neki, hogy feltámasszon halottaiból egy műmúmiát.

(még mindig folytatjuk)