Gyönyörű dolog a kultúra, de Magyarországnak, a magyarságnak és nemzetiségeinek alighanem alaposan megártott. Megártott bizony ez nyugatibb népeknek is, de ezek – az ördög vigye el őket – könnyebben kiheverték. Mert görög, bolgár, szerb, albán, török, kucoh-oláh Macedóniában is öli egymást, de ez is kultúra. Miért tudtak békességben élni, csücsülni Mohamedék és Szulejmánék idejében? Miért tudott Báthory Zsigmond mindenféle fajtából sereget alkotni, hogy még oláh is volt benne?

Amikor Magyarországon garázdálkodott a török, jóformán nem is a török garázdálkodott. A török seregekben volt szaracén, tatár, arabus, tízféle szláv s az isten tudná, milyen fajták. Ezekkel szembeszállottak azok, akik veszedelemben voltak, s akiknek össze kellett fogniok. A magyarországi szerb verte az ószerbiait, a horvát a mohamedán horvátot, s mindenki verte azt a másikat, aki zavarta.

Ez időben valóban még nem éltek kultúremberek, s a nemzeteknek nemigen voltak fennkölt álmaik. De ha a Szerémségbe, Szörénységbe, Bánátba, Erdélybe vagy Biharba ellenség csapott, a jelszó ez volt: üsd, nem apád.

Azután következett a kultúra, mely még harminc és egynéhány évvel ezelőtt is kívánatossá tette, hogy a német beletaposson a franciának a beleibe. Igaz, hogy a kultúrából ezt a leckét éppen a francia forradalom és az ő törvényes Napóleonja adták a világnak. Franciaországban még ma is van egy nagy párt, mely szívesen borítaná vérbe Berlint és Európát.

Nem akar a keleti Svájc magyar védelme lenni ez a kis írás. De istenem, ez a nagy kultúra, mely minden nacionalisták, s nálunk a „Budapesti Hírlap” szerint való, hova visz bennünket?

Hát nincsenek-e annál nagyobb emberi fájdalmak is, hogy a szomszédom nem az én nyelvemen beszél, s hogy némely tudósok szerint már testalkatával is más, mint én?

Krisztus előtt és Krisztus óta igazán mindig menthetőbb szamárságaik voltak a népeknek, mint ma. Egye meg a fene a kultúrát, ha a kultúra hozta ezt is. Aminthogy nincs igaza az ellenkultúrának se, a jövő önkéntes zenéjének, mely viszont nem akarja észrevenni, hogy nem vagyunk mindnyájan egy nemzetbeliek, csak éppen – egyformán emberek.

Örüljünk, hogy élünk, vagyunk s ott vagyunk, találtatódunk, ahol vagyunk. Az impériumokat ma már mégiscsak másképpen illenék csinálnunk, mint kétezer évvel ezelőtt. Amúgy nyelvben, szívben, eszmében, emberségben és a kultúrában.

Azonban, ha csakugyan a kultúra kívánja, hogy a fajták egymást gyűlöljék, öljék, hát akkor nem kell kultúra. Sok öröme úgy sincs benne annak a peches embernek, aki nem kétezerötszáz év előtt, hanem mostanában született. (A kultúra nevében / Budapesti Napló 1908. április 16.)

Folytatjuk