Egy régi magyar zászló,
melly hihetőleg ott lobogott a mohácsi csatában.

Egy hazánk multjára vonatkozó nagybecsü régiséget volt alkalmunk megszemlélni e napokban. Nem egyéb az, mint az esztergomi érseknek (lehetőleg jó karban levő, hűn megőrzött) zászlója 1526-ból, mellyet neki Magyarország akkori királynéja adott.

Ki a történetünkbe vérbetűkkel jegyzett évszámot látja, lehetetlen, hogy eszébe ne jusson ama gyászemlékezetű sir, mellybe a népek átka, az egyenetlenség, temeté akkoriban nemzetünk fényét, dicsőségét, jelenét s jövőjét. 1526. a mohácsi csata évszáma. Itt veszett el II. Lajos király, itt vérzett el a magyar nemességnek, főpapságnak szine, virága, sok ezer fegyveres ember élén.

Történelmileg bebizonyult tény, hogy itt lelte sirját az akkori esztergomi érsek, Szálkán László is (máskép Zalkán, Szalkay). „Itt veszett el – irja Jászay – a kicsi termetü, elhatárzott, találékony eszű, szép tanultságu, tudni vágyó, szorgalmas, mintegy 50 éves esztergomi érsek, Szálkán László, ki a Szilágyságon szegény rendből születve, miután az esztergomi fő egyházi széket elnyerte, átalában mindent vezetett a honban s 35 ezer arany forintnyi jövedelméből sok pénzt tudott rakásra gyüjteni.”

Az is bizonyos, hogy a királyhoz hiven ragaszkodó párt az akkori vészterhes időben mindent elkövetett, hogy minél nagyobb lelkesülésre buzditsa a lankadó hazafiságot; a mennyire lehet, összegyüjtse a pártokra szakadozott hazának fiait, s minél élénkebb lángra szitsa a tiszta hazafiuság szent tüzét, mellyet a viszálkodás szelleme még nem volt képes örökre elaltatni. Illy czélból történhetett, hogy a török ellen szintén harczra készülő esztergomi érseknek Mária királyné egy, talán sajátkezüleg himzett, gyönyörü zászlót küldött, melly, hogy azután a mohácsi ütközetben jelen volt-e? – legalább nincs okunk kétségbevonni, sőt ha az érseknek a mohácsi sikon megnyilt sirjára gondolunk, igen valószinünek fogjuk találni, hogy a zászló valóban szemtanuja volt az egész veszedelemnek.

S ime a becses történeti emlék, az esztergomi érsek e zászlója, ezen egyetlen menekült a nagy veszedelemből, megvan itt Pesten egy érdemdus tudománybarát, és lelkes hazánkfia ideiglenes gondviselése alatt, kinek szivességéből alkalmunk jutot nekünk is a nagybecsü emlékművel közelebbről megismerkedni. – Reméljük részletes ismertetését e lapok olvasói is szivesen veendik.

E nevezetes, és nemzeti muzeumunk első rangu történelmi becsü ritkaságaival egy sorba állitható remekmű két fő alkatrésze: a rud s a reá szegzett lobogó. – A rud hossza 8 1/2 láb, átmérője jó 1 1/2 hüvelyk.

Tisztán kivehető rajta az aranyozás és ezüstözés, de a harmadik szint már nem lehet meghatározni. A sok helyütt lepattogott aranyozás, ezüstözés, és már ismeretlen harmadik festék alól nagyon tisztán kivehető a magyar háromszin (vörös, fehér, zöld). S igy vagy azt kell föltenni: hogy ezek az előbbiek alá alapszinekül használtattak; vagy hihetőbben azt, hogy a zászló rudja másodszori festés alá került s ekkor kapta az arany, ezüst és harmadik szint.

(Vasárnapi Újság, 1858. január 31. / 5. szám.)