Az anyaméhben még mindenki egyenlő talán, vagy már ott is meghatározó a genetikailag bekódoltakon túl, hogy a kinti világból mitől válik a táplálék éltetővé, a vitamindús étrend, a stressz nélküli élet, a lelki béke és nyugalom mind-mind beépül a megszületendő új csodába, a csecsemőbe? A hangok, az ízek a családi légkörből, és rezdülés lesz valahol a piciny agy tekervényeiben. Ki tudhatja? A tudósok, orvosok. Mennyi rejtély, mely mind izgatja elmém, amint a csendesen szunyókáló két hetes legkisebb unokám úgy alszik, mint egy kicsi angyal, épp attól rettegek, hogy valóban valami égi útra indulni készül, csupán a szárnya hiányzik tán, és belém hasít a rémület. Nehogy hamarább akarja látni Öcsikémet, mert nem bírnám ki, még végig se gondolni. Iszonyú…
Helyette szerető szavakat suttogok neki, biztatgatom az evésre, de már szopni is alig akar, a tea sem ízlik – Vajon mi baja lehet, mit kéne tenni?
Az aggodalom percről percre nő, mert mint vulkán, amelyet a kitörésben nem lehet megakadályozni, úgy ül ki lányom arcán a rémület, és már nem elég a pici életért könyörögni, azért is kell, hogy ő egyék legalább, de már nem lát a könnyeitől, nem csúszik le a falat, és az orvosra várakozás perceiben írom e sorokat, hogy valamiképpen elűzzem, kiírjam aggodalmaimat, varázsszavak után kutatok agyamban, jó lenne hinni, ha valami mágus lehetnék, történjen már valami!
– Ne aludj, pici Unokám, ne aludd át az életed, légy olyan, mint bármelyik egészséges csecsemő, sírj, követelj, de ne aludj, Csillagom! Van nekem egy igazi csillagom az égen, állandóan ragyog és csalogat azzal a fénnyel, amivel a gyermek szólítja az anyát, lásd, van már halottam is, nehogy tetézd a bajt, ne akarj elmenni, lásd be, mindenek ellenére csodás az élet! Téged vár itt minden, a kicsi testvérkéd, a szüleid, sok-sok játék, az otthonotok mellett óvoda, szemben iskola, minden vár, Kincsem, hogy te is megérintsed, használd, nőjj, növekedj, ne csak aludj! Ébredj!

(Sepsiszentgyörgy, 1999. június 4.)