Vendégül láttuk: A Hetedik bemutatkozik

Időről időre online irodalmi testvérlapok bemutatkozására is sort kerítünk. A Hetedik az első a sorban. A válogatás a vendégszerkesztőség munkája. Szívesen adtunk helyet a közel három esztendős irodalmi műhely alkotóinak, megújult honlapunkon!

A magyar irodalmi életben az az áttörés maradt el, ami országunk és társadalmunk életében is látható, mivel az elmúlt évtizedekben nem történt átfogó megújulás. Az irodalommal foglalkozók ma is kasztokra szakadtan élnek, sőt, ezt a kasztosodást éppen azok erősítik, akik valódi befolyással rendelkeznek.
Sok tehetséges író és költő nem jut el a valódi megmérettetés lehetőségéig, és nem kap méltó elismerést, mert nem tagja bizonyos köröknek.
Az így elfelejtett alkotók világában nem találtam olyan műhelyt, amely akár csak törekedne is rá, hogy elfogultság nélkül kutassa, felmutassa és megőrizze a valódi értéket a jelennek és az utókornak. Azokat az értékeket, amelyeket mások passzív, vagy aktív magatartással ítélnének feledésre.
Ezért jött létre A Hetedik.
Alkotóközösségünk havi periodikaként hoz létre online folyóiratot. Szerkesztési elveink csupán az embertelen eszmék hirdetését zárják ki. Így minden alkotót készek vagyunk befogadni, aki emberi és művészi értékeket mutat fel.
Szerkesztőink maguk is alkotók. Azonban nem csupán az alkotói tehetség játszott szerepet a kiválasztásukban, hanem az is, hogy ezt a munkát fegyelmezetten, a feladat iránti alázattal és elkötelezettséggel végzik hónapról-hónapra.
A Hetedik szerkesztői gárdája bizonyította rátermettségét!
Jelenleg 16 aktív szerkesztővel dolgozunk, de a munkánkat segíti még két olvasószerkesztő is. A már nem aktív és elhunyt szerkesztőket, és egy határozott időre bekapcsolódó vendégszerkesztőket is figyelembe véve, eddig mintegy harminc nagyszerű ember dolgozott/dolgozik azért, hogy A Hetedik újra és újra megjelenhessen.
Szerzőink száma közelít a háromszázhoz.
A különszámokkal együtt eddig 37 alkalommal jelentkeztünk az online térben, és 4 alkalommal készítettünk nyomtatott lapszámot. 2019-től pedig tervezzük, hogy rendszeresen, minden negyedévben megjelenünk nyomtatásban.
A szerkesztési munkafolyamat két főbb részből áll; az elsőben anonim módon bírálunk.
A szerkesztők a szerző kilétének ismerete nélkül mondanak véleményt az egyes művekről, minden egyes műről ketten, vagy hárman, egymástól függetlenül. Azt, hogy az adott írás továbbmegy-e a következő fázisba, két egymástól független, egybehangzó szerkesztői vélemény (két igen) dönti el.
A második szakaszban a Főszerkesztők és a Rovatvezetők értékelik a műveket, továbbszűrve és rovatokba sorolva a megjelenésre javasolt alkotásokat.
Ez a módszer idő- és munkaigényes. Ezért egy-egy írás átfutása 3 és 6 hét között történik meg. A megjelenés nem mindig azonnali, hiszen a kimenő tartalom szerkesztésénél tematikai válogatás is történik. Habár szerzőink többségét mi magunk kérjük fel arra, hogy nálunk publikáljanak, tíz beérkezett alkotásból olykor csak négy jelenik meg.
Ezt a munkamódszert igyekszünk folyamatosan finomítani, hogy A Hetedik kínálatában mindig magas színvonalú alkotások szerepeljenek.
Meggyőződésünk, hogy szerzőink érdeke is az, hogy alapos és hiteles válogatással inkább kevesebbet jelentessünk meg a beérkezett művekből, de bírjon hitelesítő erővel az, hogy nálunk jelent meg adott írásuk.
Ám A Hetedik nem csak az online térben létezik már, és nem csak papíralapon van jelen. Az elmúlt időszakban több helyről is kaptunk megtisztelő meghívást rendhagyó irodalomóra megszervezésére általános iskolákba, beszélgetésre invitáltak több kulturális intézménybe (pl. könyvtárakba, művelődési központokba stb.) az ország számos helyszínein, sőt, szerepelt a szerkesztőség regionális TV-ben is.
Tesszük a dolgunkat, megyünk előre.

2019-ben már, január 26-án, a 3.születésnapunkat ünnepeljük!

A szerkesztőség tagjai:

Főszerkesztők:
Nagy Imre, Fábián József.
Rovatvezetők:
Fábián József, Siska Péter, Virág Balázs Face.
További aktív szerkesztőink:
A. Túri Zsuzsa, Bak Rita, Csató Gyula, Egervári József, Ferenczfi János, Ferenczfi-Faragó Eszter, Haász Irén, Nagy Antal Róbert, Pápay Eszter, Partmann Tibor, Pődör György, Simon Adri.
Korábban szerkesztőink voltak:
Csippán Péter, Fabók Endre, Litván Ádám, Nagy Andrea, Payer Imre, Szecsődy Péter.
Elhunyt szerkesztőink:
Kapui Ágota, Litván Péter.
Olvasószerkesztők:
Magyar Fruzsina, Barzó Máté. A korábbiakban részt vett a munkában olvasószerkesztőként Herpai Blanka és Vasi Ferenc Zoltán is.

Nincs tökéletes munka, de eredményes igen! Hiteles, a mások által elfelejtett értékeket képviselő irodalmi folyóiratot és alkotóközösséget építünk. Értéket teremtünk.
A Hetedik: irodalom a javából!
Köszönjük, hogy olvassák! Köszönjük bizalmukat, hogy elküldik hozzánk műveiket!

Ferenczfi János
Alapító

Szemelvények a „hetedikes” alkotók munkáiból:

SISKA PÉTER

Aktaión kutyái

Láttalak téged.
Most az ágak
között, fejjel lefelé
a valóságot
ellenőrzöm: öt ujj,
jegygyűrű.

A kutyáim már
közel járnak –

még egyszer,
utoljára
végiggondolom
tested.

Parúzia

– az asszony
a fürdőszobában áll,
darabokban
jön fel
belőle a csönd.
Megmossa
az arcát.
A tükörbe néz –

a férfi
zárt ajtó mögött
önmagát írja.
Megáll, az órára néz.
Nem jár –

a gyermek
a szőnyegen ül,
apró ujjain
némán
Isten végtelen
titkait
számolja.

Csöngetnek –

Kánaán, végállomás

Lassan áttetszővé válunk
mi magunk is.

A nő, aki
mellettem ül, nem érti
azt, ami történik.
Görcsösen szorítja
a kezem. A szerelvény
nem mozdul,

világít a táj. Feloldódik
az égben –

Bemutatkozás: 1984-ben született Nyíregyházán. A Miskolci Egyetemen végzett, magyar szakos tanárként dolgozik. Verseivel 2004-ben a Kaleidoszkóp Versfesztivál díjazottjai közé került, és még ebben az évben tagja lett a Fecske Csaba által vezetett Új Holnap Stúdiónak, illetve a Fiatal Írók Szövetségének. A Hetedik c. független irodalmi és kulturális folyóirat szerkesztője. Publikált többek között az Új Holnap, Zempléni Múzsa, Ex Symposion, A Vörös Postakocsi, Partium c. folyóiratokban, illetve több antológiában. Kötetei: Sztázis (2013), Párhuzamos királyságok (2015).

EGERVÁRI JÓZSEF

Csárli

Már a múlt évezredben is hozzátartozott a városképhez, vézna virgácsaival oly gyorsan tudta tekerni citromsárga biciklijét, mint senki más, néha még a Babettával közlekedő hölgyeket is versenyre késztette. Alig változott valamit az évtizedek alatt, kicsit vékonyabb szálúra metszette az idő bozontos haját, őszebbre festette gondosan nyírt szakállát. Senki nem ismerte az életkorát, tán csak orvosa és az őt igazoltató fiatal rendőrök.
Csárli egyedül élt, szülei meghaltak már régen; komám, én is meghalok egyszer, anya mondta, és azt is mondta, ne féljek, várni fog rám, citromos-túrós palacsintával, olyannal, amilyet csak ő tudott sütni; hát, nem félek én a haláltól, olyan lesz, mintha elaludnék az ablak előtt, a kockás plédembe burkolózva, lábamat feltéve a puffra, s amikor felébredek, anya ott vár.
Csárli enyhén értelmi fogyatékos volt, ám mindig olvasott, amikor csak tehette. Mindent. Újságot, könyvet, Bibliát, kereskedelmi szóróanyagot, gázszámlát, plakátot, furcsa agyával mindent megjegyzett, mindent vissza tudott mondani, autista vonásokat mutatott, miközben allergiával és epilepsziával küzdött, s egy vesével született.
Csárlit vagy szerette az ember, vagy nem. Csárli is vagy szerette az embereket, vagy nem, ösztönösen ráérzett, hogy kivel érdemes szóba elegyedni, kinek kell segíteni, s kit érdemes nagy ívben elkerülni. Akkora szíve volt, akár egy működő gázkazán, legalább annyi melegséggel is. Anya mondta, hogy jó legyek, amíg nem találkozunk, vigyorodott el, kócos fogsora mindig fehéren csillant.
Egy napon a parkban találkoztam vele, kedvetlenül intett, nem úgy mint máskor; láttam, nagy a baj. Kérdeznem se kellett, kifakadt belőle a szó, áramlott, ahogyan a fertőzött sebből a genny. Csárli nehezen tűrte az igazságtalanságot, fájt neki, csípte a szemét, könnyezett tőle, szorította mellkasát; hülye vagyok én?, kérdezte tőlem, anya nem mondta ezt, anya szeretett. Nem sokon múlott, hogy elsírja magát. Kostos atya üvöltött vele, te hülye idióta, anyád forog a sírjában, mert ilyen nem normális kölyke van, takarodj innen! Csárli nem értette, mi a baj, samponnal, sikárkefével megtisztította a megfeszített Krisztus bronztestét, piszkos volt, zöld foltok éktelenkednek az oldalán, megigazgatta a töviskoszorút Jézus homlokán, a keresztet is megcsuszolta, utána lefestette fekete festékkel. Kostos atya tajtékzott, Csárli pedig csak állt előtte némán, lógó karokkal, lehajtott fejjel, úgy érezte, kitéptek a lelkéből egy darabot. A pap nem bocsátott meg neki, ő sem bocsátott meg az atyának. Soha többé nem tette be lábát a templomba, soha többé nem ment füvet nyírni, virágot ültetni, söprögetni, takarítani, még a fejét is elfordította, amikor a téren biciklizett keresztül.
Csárli télen megfázott, tüdőgyulladást kapott, a kórházban kötött ki. Kétnaponta meglátogattam, vittem neki forró húslevest, gyümölcsöt, csokoládét. Lassan tért vissza belé az élet, mintha már nem is igazán akarná, mintha már nem lelné benne örömét.
A futball-világbajnokságot a kisváros főterén felállított kivetítőn nézte, sokkal szótlanabb volt, mint régen, de még mindig szeretett az emberek között forgolódni, málnaszörpöt ivott, minden este két korsóval, s mindig a gyengébb csapatnak szurkolt. Ma sem játszanak a magyarok?, kérdezte a körülötte ülőktől, pedig ő legszívesebben nekik drukkolna.
A döntő napján is ott ücsörgött a kivetítő előtt, kezében az elmaradhatatlan málnás korsóval, a franciáknak drukkolt, imádta a kék mezüket. Amikor győztek, könnyes szemmel ücsörgött; anya is biztosan nekik szurkolt volna, jelentette ki, ő is örülne, hogy nyertek. Szép volt a ruhájuk, tette hozzá mosolyogva, szépek voltak azok a barna bőrű, villogó szemű, izmos fiúk. Különösen a tízes. Ő futott a leggyorsabban, majdnem olyan gyorsan, mint ahogyan én, vigyorgott.
Néhány napig nem találkoztunk, aztán csütörtökön délután, amikor jöttem haza Budapestről, a főtéren összefutottunk. Ült a padon és elmélyülten olvasott. Megálltam előtte. Lassan felnézett rám, elmosolyodott. Győztek, jelentette ki. Mert ők voltak a legjobbak.
Nézd, Csárli, mit vettem, húztam elő táskámból a nejlonszatyrot. Leültem mellé a padra, lassan, nagyon lassan nyitottam ki a szatyor száját, érdeklődve figyelt. Előhúztam a szatyorból a mezt, szétnyitottam, Csárlinak elkerekedett a szeme. A franciák ruhája, a szép kék ruhája, ámuldozott, neked van ilyened, nagyon örülök. Nem, Csárli, ez nem az enyém, nézd csak meg jobban, mondtam, s megfordítottam a mezt, nézd csak, mi van ráírva.
Csárli lassan olvasni kezdte: CSÁRLI! Tízes szám. Elhallgatott, mozdulatlanul bámulta a mezt és ismét elolvasta, hangosan: CSÁRLI! Tízes szám.
A tiéd Csárli, nyomtam a kezébe. Vedd le az inget, gyere, azonnal fel kell próbálnod.
Zavartan vetkőzött, aztán nehezen belebújt a mezbe. Kihúzta magát. Csárli, a tízes, hadarta, már nevetett. Meg fogom mutatni anyának is. Igen. És elmondom, hogy tőled kaptam. És azt is elmondom, hogy vannak még jóemberek ezen a földön, akiket kell szeretni, mert tőlük lesz jobb itt minden.
Váratlanul magához ölelt, olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt. Aztán pedig, amikor elengedett, kapkodtam a levegőt, szaporán, mélyen, mert a szemem is befátyolosodott, biztosan Csárli erőteljes ölelésétől.
“Az légy, aki vagy, érezd jól magad, ha elhajózol hosszú vizeken…”, énekelte tökéletesen tisztán, pontosan Csárli a Charley nótáját, közben boldogan himbálta csípőjét és annyira ragyogott a szeme, mintha csillogó gyémántokat rejtegetne bennük, melyeken a nyári napfény penderedett táncra.
Ültem a padon és néztem őt, élveztem határtalan örömét, amint mutogatta mezét a járókelőknek, s kezdtem én is elhinni, amit mondott: vannak még jóemberek ezen a földön, akiket szeretni kell, mert tőlük lesz itt jobb minden.

Az irodalom rejtelmei

Valami olyasmit mondtál, hogy a szavak csak szavak, s akkor állnak össze költészetté, ha tehetség is van hozzá, felső fogsoroddal ráharaptál finoman alsó ajkadra, öntudatlan mozdulat, mindig akkor teszed, ha erősen gondolkodsz, s jó választ akarsz adni, haraptál egyet a pogácsából is, egy morzsa behullott dekoltázsodba, észre sem vetted.
A lét borzalmasságában és gyönyörűségében először éreztem, akár morzsaként is boldog lehetnék, de elhessegettem a gondolatot, mert többre vágytam, többet akartam a kispolgári mézes köcsög ragadósságánál, mely csak gyávaságba és reszketeg vágyakozásba taszítja az embert, reprodukciókba sűrítve a művészet hatalmasságát a bútor színéhez passzoló képkeretben, Renoir, Monet, bátrabbaknak Vasarely, de semmi Chagall, Ernst, netán Kondor Béla…
Finom ujjaiddal csipegetted a sósmogyorót, folyamatosan beszéltél, rekedtes hangszínedbe befurakodott az esti szél, mely a tetők felett rohangált, fehér, áttetsző blúzod alatt sejtelmek domborultak, és én képtelen voltam figyelni az irodalom mélységeire, nem érdekeltek abban a pillanatban a kortárs költők szenvedései, leleményei, térd fölött ért szoknyád, átvetetted egyik lábadat a másikon, és én kezdtem értékelni és érteni az ívek és formák geometriáját, libbenő hajtincseidben felfedeztem a szélcsatornák fizikáját, ám amikor egészen közel hajoltál hozzám, illatod őrületbe kergette szaglószervemet, agyam vészjelzéseket küldött kezemnek, hogy maradjon végre nyugton, ne akarjon mindenáron megérinteni téged; kezdtem azt érezni, végleg elvesztem.
A csönd lökdöste félre gondolataimat, kérdőn néztél rám, mosolyogva, csodálkozva, hogy már egy perce csak beléd veszve bámulok rád, nem válaszolok semmire, megmerevedve, belegabalyodva a pillanatba, nem érezve és érzékelve mást, csak tekinteted, mely fogva tartott; elképzeltem, amint megcsókolnálak, összenyálaználak, mindenütt, miután megvadultan kibontanálak gúnyádból, mindből, sorban, meggondolatlanul szétdobálva.
Felnevettél, közelebb ültél hozzám, megcsókoltál, összenyálaztál, mindenütt, miután megvadultan, akár egy vágytól űzött nőstényállat, kibontottál gúnyámból, megkeményedtek szabadon ringó melleid, pattanásig feszülve ágaskodtak mellbimbóid, hajad arcomba csapódott, magad alá gyűrtél, combjaid közé szorítva, magadba engedve, fuldokolva, jajongva, felszabadítva az eddig gúzsba kötött spirituális erőket, egy irányba állítva a megbolondított molekulákat, a begerjesztett elektronokat, feltörve a mindenség titkait.
Akkor értettem meg, semmihez sem elég a tehetség, kell hozzá a szabadság is, az együttérzés, a merészség, megélve és átélve legrejtettebb vágyainkat, legtitkosabb elképzeléseinket a világ folyásáról, mert minden gyönyörűség csak úgy gyönyörűség, ha teljességében éljük meg, nem csak szépelgőn, fanyalogva, mímelve a valóságot, ketrecbe, bilincsbe zárva erőit és indulatait.
Azt hiszem, nagyon szeretem Petri György verseit, mondtam halkan, és imádtam meztelenségünket.

Bemutatkozás: Egervári József vagyok, Jászberényben születtem 1962-ben, de Cegléden élek már huszonöt éve. Semmiféle irodalmi végzettségem sincs, a kötelező általános- és középiskolai magyar órákon kívül csak az olvasás szeretete vonzott az írás művészetéhez mindenféle kacskaringós utakon.
Tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy kisvárosi lapnak főszerkesztője is voltam egy darabig, míg bele nem tenyerelt a politika, s mivel sosem szerettem bértollnok lenni, egyik napról a másikra eljöttem az újságtól. Hét éve ismét nekifogtam verseket, elbeszéléseket, novellákat írni, több antológiában, internetes oldalon jelent meg írásom, 2017-től A Hetedik egyik szerkesztője vagyok.

SIMON ADRI

Bartók elutazik

Az asztalon, a kották lapjain
glédában állnak kulcsok, hangjegyek.
Egy félszünet, és basszus, violin;
maholnap kihajózom, elmegyek
közületek, hív óceán szele,
Ámerika, új, messzi otthonom,
a zongorám – egy hang is kár bele –
már némán áll, mint üres polcsorom.

Kossuth-szimfóniám is már a múlté;
tengerentúlra hajt a harci kín,
emlékem néhány könnyáztatta kuplé,
tükörből néz egy síró Harlekin.
Erdély, Románia és Afrika
bűnből fogant ifjúságom idézik,
látogatóba jövök csak haza
ha még, talán – a hadsereg lenéz itt.

Nem vagyok elég délceg katonának,
hál’ Isten, hogy a sors így szabta rám.
Benny Goodman s a Columbia várnak,
New York lesz mostantól az új hazám;
concertókkal és szonátákkal fekszem
mostantól, brácsaversenyt komponál
tíz ujjam, megleszünk mi tizenketten,
ők és én, és a megváltó halál.

Most kél a Nap a tágas tengeren,
a vízbe fújja kottáim a szél,
de nyelvem elhagyni még nem merem,
bár nálam talán lágyabban zenél.
Ki tudja, mit fúj arcunkba a holnap,
ha háború van, minden jeltelen –
hajósinasok ládákat pakolnak.
Ősz van. Kékszakállú, utazz velem.

Megtelt bőröndök balladája

Kilencvenkettő részeges őszét
szívtuk magunkba, és rohantunk, mi
két, foszló cipőjű, széllelbélelt
alak, két hámozhatatlan krumpli;
játsszuk azt, hogy játszunk megint, mondtad,
mi voltunk Désiré és Antoine,
tükröződtünk kollégiumfalon,
és lobogott rajtunk a kardigán,
volt gitárom. Néha elővettem
egyre ritkábban, ahogy az évek
múltak, és Cseh Tamásostól minden,
a fiatalság is semmivé lett –,
és játszottuk, én meg a nagy gitár,
hogy csak most nehogy előredőljünk,
de megteltek az évek és megtelt
velük minden használható bőrönd;
ahol megvannak a bakelitek,
oda nem sokat járok, s a lemez-
játszó is tizenöt éve döglött,
Youtube-ot hallgatni természetes;
albérletem világítótorony –
alatta talán sziklák és tenger,
leugrani az ismeretlenbe
nem merek ma már bekötött szemmel.
Tamás elment, mi meg még itt vagyunk,
nomád indiánt játszunk néha, meg
dúdolunk, mert fúj a szél és zaj van,
és dallamra süket embertömeg.

Bemutatkozás: 1974. augusztus 22-én született Szegeden.
1992 és 1998 között tanulmányokat folytatott a József Attila Tudományegyetem magyar, illetve irodalomelmélet és interpretáció speciális képzés szakán. Középiskolai tanári diplomáját 1998-ban kapta meg. 1998 és 2005 között Budapesten élt, ezt követően Szegedre költözött, majd 2010 óta ismét budapesti lakos. Kötetei: Komplemente (2010), Földerengés (2015).
A Spanyolnátha, a Magyar Napló, a Parnasszus, az Irodalmi Jelen stb. szerzője. 2010 és 2014 közt a Gondolat Kiadó szöveggondozója. 2010 és 2012 közt a Dokk irodalmi portál, 2014-től a Holdkatlan szépirodalmi és művészeti portál szerkesztője. 2017 májusától az Irodalmi Jelen kritikarovatának szerkesztője.
2013-ban és 2018-ban NKA-ösztöndíjban részesült. 2015 óta a Magyar Írószövetség tagja.

FÁBIÁN JÓZSEF

Geológiai térképezés

A patakmeder most száraz volt,
a Nap tűzött az ágak között.
Csak néhol volt egy-egy nedves folt.
Az égbolt mélykékbe öltözött.

A tüske karmolt, kezedbe szúrt,
hogyha hozzá értél esztelen.
Az ágropogása semmi húrt
nem pendített meg a szíveden.

Ez itt a triász, azt jól tudod,
de melyik emelete lehet?
Ha szerencsédet ki nem futod,
talán lesz egy szintjelző lelet.

Az árnyas, száradt patakmeder
itt-ott leleteket bújtatott,
hogy rátalálj, puszta kezeddel
túrtad föl a kis homokot.

És hopp, most egy kőbél bújt elő.
Egy pörgekarúnak kőbele
majdnem ép maradt. Szerethető,
barnás agyagos színezete.

Megsimítottad óvatosan
– mint csecsemőt, illette kezed –,
majd tovább, mert a Nap eloson,
és a fény elfogy, Isten veled!

A meder most a faluhoz ért;
erre már szeméttel van tele.
A gyomor is korog, enni kér.
Irány a kocsma! Rakjuk tele!

Metró

Sápadt szirmok a metrófényben az arcok.
Jöjjön a járat, várnak hangtalanul.
Pár perc, most éppen szünetelnek a harcok,
az ember ezekből már úgyse tanul.

Megjön a járat, szisszen, nyílik az ajtó.
Egyként mozdul a sok láb, s rajta belép –
űz az idő, e kegyetlen, szorgos hajtó
munkából haza, vagy menni eléd.

És ha a földre, a fenti világra kiérünk,
fordul a fényre a sok sápadt virág?
Vagy majd ott is a rohanás tüzében égünk,
e pokoli lángon, amíg világ a világ?

Fogás. Fokozatok

Fürednél a halászok
egy furcsa teremtményt fogtak ki
a múlt éjjel a Balatonból;

hálójukban a keszegen
és egy-két talán éppen azokra
vadászó balinon kívül

egy gyermekalkarnyi
nagyságú sellő is vergődött,
és vékony hangon valami

ismeretlen nyelven
folyamatosan kiabált, amint
a hálót a víz fölé emelték.

A sellő-lányka tizen-éveinek
elején járó, gyengén fejlett kamasznak
tűnt, csípőjétől halfarokkal.

A három megilletődött halász
leesett állal bámulta a teremtményt,
aztán a legidősebb, Kovács János,
gyengéden kiszabadította a lánykát a hálóból,
és óvatosan a vízbe engedte, ahol az
mielőtt egy csobbanással eltűnt volna,
bal karjával még visszaintegetett.

A három halász egy percig hallgatta
a teremtmény sípoló kiabálását,
majd Kovács János halfarkánál fogva megragadta,
és fejét párszor az e célra szolgáló
tuskóhoz csapta, majd az elernyedt
tetemet a bárka gyomrába dobta
az előző merítéssel fogott halak közé.

A három halász egy darabig elképedve bámulta
a sellő lánykát, majd a Kovács József,
a brigád legfiatalabb tagja egy esőkabátot dobott rá.
Az így betakart lényt a hajó fedélzetének
szélére fektették, majd a háló
kiürítése után visszatértek a kikötőbe.
Kovács János még a hajóról értesítette
a mentőszolgálatot,
így a kikötésük után nem sokkal
rendőrségi kísérettel megérkezett mentő
elvitte a sellő lányt.

Bemutatkozás: 1957-ben születtem. Gyermekkorom óta geológus szerettem volna lenni, az is lettem. Tíz éven át egy iparvállalatnál dolgoztam geológusként körülbelül a rendszerváltásig, azóta informatikusként dolgozom. Öt gyermekem van, kettő közülük rokkant.
2010-ben kezdtem verset írni. Először egy blog weboldalra tettem föl verseimet, majd különböző amatőr versoldalakon publikáltam őket. Egy idő után igényem támadt a verstan újratanulására, és látóköröm szélesítésére, ezzel párhuzamosan hozzászólásaimban kritikát is kezdtem írni. Felkértek a Magyar Líra Csarnoka portál szerkesztőjének, ahol több éven át dolgoztam szabadidőmben. Közben bekapcsolódtam egy irodalmi kerekasztal társaság munkájába, majd egy másikéba, amelyből az aHetedik.hu online irodalmi folyóirat nőtt ki, amelynek jelenleg a megjelenésért felelős főszerkesztője vagyok.

FERENCZFI JÁNOS

Jesuah

Mint fény az éjben, úgy jön el.
Ha távol vagy is, Ő közel.
Ember, Isten benne egy:
Célod lesz, nem végzeted.

Újabb jelentés a Fortinbrasról

Orbán Ottónak tisztelettel

Valami bűzlik Dániában.
Dánia a bűz maga.
Ez a hely már nem is ország,
Csak a részvényeseknek haza.
Hajónk egy komp volt, elkötötték,
Biztos parton volt horgonya,
De bolondok, kapzsik eloldozták,
Főbolond a kapitány maga.
Hajónkon álmok szebb jövőkről,
Igazság, jog és szeretet…
Most tivornyás tort ül a rakományból,
A tolvaj, a gyilkos, a megveszett.
Most sodródik gyorsan a vihar felé,
Csendes az éj, s a tivornya zaj
Álmából a holtat is felverné…
A hajó,
A jövő, az álmok: mind elveszett.
Valami bűzlik Dániában.
Dánia a bűz maga.
Ez a hely már nem is ország,
Csak a gyűlölet bűzös iszonya.

http://ahetedik.hu/kategoriak/versek/item/2737-ujabb-jelentes-a-fortinbrasrol.html

Árny vagy

Árny vagy már.
A kihunyó fényben árny vagyok én is,
Bábel zűrzavarában a szó elvész.
Elhal a hang, a dühödten zúgó zivatarban a jó,
amit mondanunk kellene még,
mert a jövőre tanít az a szó:
az igaz, mit szólnunk még kötelesség.

Elfojtja most is a horda, a vérszomjtól részeg,
s újra támad a szörny,
a lélek e földön csak préda lehet,
a jóra vezérlő szóra nincs felelet már.

Bábel hangzavarában elveszek én is.
Nyelvem szikkadt ínyre tapad,
ordít a vágy, düh szorít, fogva a torkom.
Mégse tudok írni ma verset.
Csak a csendet. A csend szavait.

Néma vagyok már.
Ésaiás szava szólhat még átkot e korra.
Nincs az az áldás már,
ami megtisztíthatná Szodomát.
Néma vagyok, lásd, árnyad.
Száműzött itthoni tájban.
Halni menő.

Még élek tán.
Tán élnek még szavaim,
de nem szólnak már ennek a kornak,
csak a holnapnak üzenek magam is.

http://ahetedik.hu/kategoriak/versek/item/3172-arny-vagy.html

Bemutatkozás: 1967-ben születtem. Irodalommal a középiskolában kezdtem foglalkozni. A pályám 1985-ben hirtelen magasra ívelt, s azzal a lendülettel meg is tört. Másként gondolkodtam.
Tevékenykedtem kulturális civilszervezetekben, irodalmi körökben. Készítettem rádiós műsorokat, pódium-esteket, szerzői esteket. Alapítója vagyok A Hetedik online folyóiratnak. Írok több műfajban.
Ismeretlen vagyok.

HAÁSZ IRÉN

Avar alatt

Kertek elomló füstköpenyét
húzza magára most a vidék.
Bújva szemérmes házak között
füstölög olcsó rőzseködöt
sűrű, elaggott, nedves avar.

Halmai alatt félve kavar
gyenge parázsról szürke paplant
szél, ahogy suttog lankadatlan,
s a tikkadt, zörgő levéllepel
ájult csomókba letérdepel.

Mint vizek árján fenn a hajó,
mégis lenn víz az uralkodó,
úgy eszi csendben, láthatatlan
parázs az avart szakadatlan;
mint kór, mely lassan terjed tovább,

de halálnál nem adja alább;
békétlenség, mely szikrára vár,
és elég hozzá egy szalmaszál,
hogy lángtengerré feleszmélve
korhadó kazlát feleméssze.

Ámor

A falból lépett ki, vagy fától vált el
a faluszélen, s onnan követett,
nem tudom már; csak abból vettem észre,
mezítláb rugdosta a köveket.

Különös, furcsa lett akkor az erdő.
Toboz zuhogott, kútba fény esett,
a pókhálókon szivárványos cseppek
hallgatóztak, s hollószárny verdesett.

A lábak halkan surrantak mögöttem,
de közelebbre sohasem került.
Némán kísért, fekete köpenyébe
ezernyi bánat hold-arca merült.

Ahogy a révült fák ritkulni kezdtek,
szívembe úgy lopózott a derű,
láttam, a köpeny új hold-arcot villant,
s az enyém többé nem volt keserű.

Nem tart sokáig

Hullámos hajú, barna volt,
elbolondozott órákig,
hittem, hogy holtomiglan lesz, ám
nem tartott sokáig.

És akkor gyűjteni kezdtem.
Fotókkal csaltam csapdába
az időt, bizonyítandó,
hogy létezett a ház, a tó,
anya, gyerek, a nyaraló,
az ostendei kaszinó,
egy ősz pödörte falevél,
egy disznótoros, régi tél,
ház kulcsai a kő alatt,
az avarban futó patak,
egy ráncban megbúvó mosoly,
hófogságban várrom, komor,
tengerparton tarisznyarák,
osztrigahéj és Esplanád,
bőgő tenger, barátok arca,
a bőrbe vésett évek karca…

S az összes dolog, amiről
tudom, hogy öröm, s bánat is, mert
akárhogyan is szeretnénk,
egy sem tart sokáig.

Bemutatkozás: Haász Irén vagyok. 1954.-ben születtem, Budapesten. Nevelőszülőknél nevelkedtem. Sajátos életem során közgazdasági végzettséggel több szakmában és munkakörben próbálkoztam több-kevesebb sikerrel. Voltam vállalkozó és alkalmazott, vezető és beosztott, eltartó és eltartott. Három gyermek nevelése nyomta vállamat, olykor egymagamban, mivel második házasságban élek.
2008-ban súlyos betegséget diagnosztizáltak nálam, a kezelés alatt írtam első regényemet figyelemelterelés ürügyén. Ifjúkori verseim elkallódtak már, az idő folyamán az élet más területeivel voltam kénytelen foglalkozni, de kis unokám születése óta ismét írok, és immár őrzöm rapszodikusan születő szerzeményeimet. 2010.-ben a Hajnal kikötői c. antológiában válogatás jelent meg gyermekverseimből, s a kiadó további működésre buzdított. Tagja vagyok több kulturális klubnak és portálnak, szerkesztek két online folyóiratot, szerepelek antológiákban, kaptam néhány értékes díjat is. Hetedik e-könyvemet írogatom, lustán, mert közben megátalkodottan verselek…

BAK RITA

Kilőtték a putnikokat

Azért lett olyan furcsa minden,
mert kilőtték a putnikokat –
mondta még régen nagymama.
Mindennap a konyhában ül,
mint egy anyakirálynő.
Körbefonja a fény,
amikor belépek.
Csillog a gang.
Dundi kisbabák alszanak
a lakásokban.
Már nem bombáznak.
Ne félj,
nem fognak már hasba rúgni,
mint akkor, ’45-ben.
És nem kell
magadra döntened
a szekrényt,
mert nem tudsz enni adni
a gyerekeidnek.
A világ billeg,
azért lett olyan furcsa minden –
kezdi újból.
Miközben a
betonkertben
búgnak a galambok.

Lakótelepi Jancsi és Juliska

A mese elején,
a mesében,
a mese végén,
mézeskalácsházban,
de inkább panelben
majdnem- végtelen
tengődésük.
Reggel
kihasított ragyogás
a kertben.
Jancsi zsebében kavicsok,
nem kétszáz forintos érmék.
Elmennek a CBA mellett.
Éhesek.
A szomszédos erdőből
hallják favágó apjuk
láncfűrészének
berregését.
Sóhajt az erdő.
Talált sorsuk
kivonható a
végtelenből
és marad
majdnem-végtelen.

Uljana Wolf : Ködkalitka
(Kreisau)

szigorúan véve november van
fehér, ködsűrű melleden
mit mondok mell, egy összecsukható
kacatokkal
ül benne egy öreg madár, ül a boton
félig tél, félig tűnek ható fodor
hogyan hoztál el, hogyan jutottam a völgybe
hogyan mentesz ki a tölgyek közül
visító lélegzeted a sétányon nedves
hálókat fon a lombok köré
félig vakon vagyok az oldalfényben
és szédülten, kedvesem, mintha
örökre a rozsdás kerítést fabrikáltad volna
szíved lebegő részei, a madár körül

(Bak Rita fordítása)

Bemutatkozás: Született 1974-ben, Budapesten. A Hetedik, a Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat Folyóirat és az szerkesztője.
A Szegedi Tudományegyetem magyar-német-színháztudomány szakán végzett.
Jelenleg az ELTE klinikai és egészségpszichológia szak MA hallgatója.
Verseskötetei:Bomló perspektíva, Kráter Kiadó, 2016; Csillaganya, Parnasszus Könyvek, 2018
Műfordítás: Christoph Ransmayr: A jég és a sötétség rettenetei- műfordítói szeminárium, műhelymunka, Tiszatáj, 1999.
Christoph Hein: Az idegen barát/Sárkányvér, 1. fejezet- Polísz, 2013.
Christian Falb: Fázisátmenet, Tiszatáj, 2014
Bíró József minioperáját, Kántás Balázs verseit, valamint Boldogh Dezső verseit fordította németre, Uljana Wolf kortárs német költőnő verseit pedig magyarra. A művek a hochroth Budapest kiadónál jelentek meg.
Versei: Polísz, 1999, 2012; Magyar Napló, 2012; Tiszatáj, 2012; Újnyugat Plusz,2012; Nekünk Nyolc, 2011-2013; tiszatájonline.hu; Folyó – internetes magazin.
Művészetterapeutaként is dolgozik, művészetterápiás csoportokat vezet, a Magyar Pszichológiai Társaság klinikai pszichológia szekciójának tagja.
Publikáció: Kultúrák közötti kommunikáció, Szocioterápiás csoportok a Soteria alapítványnál, Edge Kiadó, 2012

KAPUI ÁGOTA

Alfa és ómega

Két dátum között a létünk kifeszítve
az érkezés és távozás határa
egy ismerős s egy örök ismeretlen
egy agyonhasznált, kódolt üzenet
mely mindent elmond rólunk a világnak
s egy örök rejtély a tiltakozó énnek
ez ám a paradoxon
ismerni mások létezése végét
és sosem jutni el a saját
ómegánkig

Odaát

Párkáink most új sorsokat szabnak,
átsző mindent lassú tér-idő –
gránitlapba vésett fogadalmak,
véletlenbe botló kockakő.
Szavaim a földről fölemelnek,
emlékekből adnak rád ruhát,
ártatlan vagy újra mint a gyermek,
testetlen, s a lelked odaát.

Az idő foglyai

Egy mozdulat s kihullunk e világból
rostál a jelen lankadatlanul
mint liszthalom mit vár a föld kovásza
az omló test humusszá alakul.
A lázas lélek száz viadalában
az ifjúság volt minden fegyverünk
de ránk rontott az idő armadája,
évek hadát kergette ellenünk
s az elme fénye nem lobbant már lángot
minden mi volt most csendben elköszön
a közöny szürke könyörtelen strázsa
uralkodik az elnyűtt ösztönön.
A tények hada foglyul ejti lelkünk
tiltakozásnak helye nem lehet,
ha fejet hajtunk idő pallosának,
légy gyöngéd hozzánk, kegyes átmenet!

Kapui Ágota (Sepsiszentgyörgy, 1955. május 15. – Nyáregyháza, 2018 június 19) magyar költő, szerkesztő. Középiskolát szülővárosában az 1. számú Líceumban végzett (1974), a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakos tanári oklevelet szerzett (1979). A sepsiszentgyörgyi Gép- és Gépalkatrészgyártó Üzem fordítójaként működött.
Első verseit a Gyökerek közölte. 1974-től rendszeresen jelentek meg versei az Utunk, Korunk, Igaz Szó, Művelődés, Dolgozó Nő, Echinox, Napoca Universitară, Napsugár, a Haza Sólymai, Igazság, Brassói Lapok, Megyei Tükör hasábjain. Variánsok a szabadságra c. versével nyitott a fiatal írók Ötödik Évszak c. antológiája (Marosvásárhely, 1980). “ (Wikipédia)
1988-ban családjával Magyarországra települt, Dabason élt. Saját elmondása szerint ezentúl mellőzték, “hazaárulónak” bélyegezték. Az áttelepüléssel és a megváltozott életkörülményekkel egy időben kiapadt költői vénája, és 25 éven keresztül egyáltalán nem írt.
Tizenöt évig volt a dabasi gimnázium tanára, majd 2002-től pályát módosított és az önkormányzat kabinetiroda-vezetőjeként kulturális feladatokkal, rendezvényszervezéssel, kiadvány- és újságszerkesztéssel foglalkozott.
Több, mint 25 év kihagyás után, hatvanévesen kezdett el újra verseket írni.
Két verseskötete látott napvilágot: A másik oldal (2015), A lélek szárnycsapásai (2017). Mindkettő a Hungarovox kiadó gondozásában, Kaiser László segítségével. Rendszeresen publikált számos ismert- és kevésbé ismert irodalmi lapban. 2018 június 19-én, autóbalesetben életét veszítette. Hiánya feldolgozhatatlan. Érdekesség a tragédiában, hogy Kányádi Sándor előtt egy nappal érte a halál.

NAGY ANTAL RÓBERT

Mondanivaló

Van, akinél lezárul és pont,
csöndben kijelentik, hogy vége.
Másnál egy szomorú sóhaj,
egy beteljesületlen óhaj,
vagy egy rémült kiáltás
van a mondat végén.
Dühös kiabálás,
megszegett utasítás,
megválaszolatlan kérdés
értelmetlen kérdőjellel:
ez is lehet a sors.
A mondat kezdőbetűje nagy,
a végén is lesz egy írásjel.
A két végpont közt
bezárva a mondanivaló.
Lehetőség? Remény?
A kezdet és a vég:
két leküzdhetetlen korlát.
Ha be is teljesíti sorsát,
befejezetlen az ember.

Két ajtó

Két csukott ajtó: mögöttük két dac,
mögöttük két magány.
Egy nyitott ajtó: egy lehetőség,
szerelem részedről.
Egy nyitott ajtó: egy lehetőség,
szerelem részemről.
Nyitott ajtók: egymás huzatjában
de nehéz szeretni.

Megint

A szakadt égen át áthullik a világ,
mit ócska garasként elgurít az Isten.
Ki gyenge, nem gyilkol, csak gyökereket rág.
Hideg a köztűzhely, se félkész, se frissen
sütött olcsó mócsing, csak zsíros, rongyos ing,
meg a gatya, mi lóg a kizsebelt népen.
A lét odébb kúszik, fenn dögevő kering.
Tiszte csak tizedel. Mi tartja majd féken?
Ő mossa kezeit, megvetőn ránk legyint.
A mocskos falon lóg, ránk ragyog keresztje.
Velünk megcsinálják, de nélkülünk megint.
Hit, haza és remény igánkra feszítve.

Bemutatkozás: Pedagógus vagyok. Jelenlegi munkahelyemen, a gyenesdiási Kárpáti János Általános Iskolában 13 éve dolgozom, elsősorban alsó tagozatos gyermekekkel foglalkozom. A párommal és gyermekeimmel Keszthelyen élek.
Egyik hobbim a versírás. A műveim eddig pályázati antológiákban, hangos könyvben, a Zalai Hírlapban jelentek meg. Több alkalommal publikálta verseimet a Kaláka internetes szépirodalmi folyóirat. Az internetes Hetedikben is közlik verseimet. Pár hónapja szerkesztői feladatokat is ellátok ennél az online irodalmi lapnál. Első nyomtatott kötetem Félidőben címmel a tavasszal jelent meg.

NAGY IMRE

Visszavonhatatlanul

Csak állt ott,
és
tétlenül nézte,
ahogy
semmivé
foszlik.
*
A kapcsolatvesztésben
a legfájdalmasabb
az elidegenítés:
megtagadni!,
kifosztani!,
elvonatkoztatni! –
és elveszíteni
mindent,
ami addig
fontos volt;
szándékosan
és
visszavonhatatlanul.
*
a múltba
szédült jelen
ostoba ráncai; –
valamit
elfelejtettem,
nem emlékszem;
te sem!

Nézni sem
volt időm,
és
látni sem;
talán
a magány,
amibe lassan
kirekeszttettem,
az
tehet
mindenről.
*

A felejtés útjait
kerested;
de itt
nem lehet
a kizáródás
útjait
a bezáródással
kirekeszteni –
pedig
azt hitted

Így maradj

Így légy,
így maradj,
magtalan
öntudat;
magadat
ne mérd;
aki volt,
aki lesz,
mind igaz.

Stancák*

Egy tűt
sem lehetett
leejteni; –
a teremtés
zakatolt.

Az erőszaknak
és a hazugságnak
rengeteg
ismeretlen arca van; –
az igazság arctalan.

Régen
egy síkon
láttam mindent; –
ma több síkon
semmit.

Ez a hiány
semmit sem ad,
csak örökre
és végérvényesen
elvesz; –
a rettegés felső foka
nem a tudás hiánya,
hanem,
e hiány
tudása,
ami
mindennél inkább
örökre megítél,
és megsebez.

Kinn korcs idő
ténfereg; –
itt nem lesznek
már ünnepek.

*Stanca: anyaminta. Mélyített mása valamely betűformának, vagy lemeznek.

Bemutatkozás: Több mint harminc éve „foglalkozom írással” – leginkább versekkel -, ami természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy „jól teszem”. Kétszer döntöttem az elhallgatás mellett. Az élet, s ki tudja még ki, úgy akarta, hogy mégis, harmadszor is nekifussak. Ez egyfajta elkötelezettséget, és önfegyelmet is követel, miszerint bebizonyosodott számomra, hogy az alkotó legjobb esetben is, legfeljebb(!) eszköz lehet, mint közvetítő valaminek a létrejöttében, mely rajta messze túlmutat. Általában véve nem zavar, hogy ismeretlen alkotó vagyok, az egészséges, és természetes, olykor felvetődő egoizmuson túl, mely minden ember veleszületett „túlélő képessége”. Egyedül azt remélem, legalább egy írásom túlél majd engem. S ennyi már elég is!

FERENCZFI-FARAGÓ ESZTER

A cseresznyés tál

A legjobb, ami egy emberrel történhet, hogy elveszíti az emlékezetét. Emlékezni annyi, mint szembenézni a múlttal, ami kötelez. A múlt fáj. Az emlékezet – felelősségvállalás. De én ezt nem akarom…
Tizenhárom éves koromig teljes erőmmel arra törekedtem, hogy megértsem és elraktározzam a családomban történteket. Tizenhárom éves koromig próbáltam meg értelmezni, és elemezni a hazugságot, amit észleltem ugyan már amint eszmélni tudtam, de nem sikerült megértenem. És tizenhárom éves koromig próbáltam meg elhitetni a világgal, és magammal, hogy szeretem a szüleimet, és ők is szeretnek engem. Mi voltunk a környéken a mintacsalád. Akkor jöttem rá, hogy körülöttem mindenki hazudik, leplez valamit – apám, anyám, s a velünk élő apai nagyanyám. Sokáig nem tudtam, mily módon fejezzem ki tiltakozásomat. Ahhoz gyáva voltam, hogy a szemükbe kiáltsam: ne áltassatok, többet látok, és hallok, mint gondoljátok, mert gyerek vagyok ugyan, de hülye nem – így más útját választottam a tiltakozásnak: elkezdtem hallgatni, és kizárni a külvilágot. Bezáródásommal párhuzamosan kezdtem építeni magamban egy csak a saját magam számára látható világot; itt nem volt hazugság, nem voltak fölvállalhatatlan élmények, itt minden átlátható volt és igaz. Pontosabban úgy igaz, ahogyan én akartam. Még az öcsémet sem engedtem be ide. Dani mindig jó kisfiú volt, soha nem lépte át a mások által meghatározott és elvárt határokat. Most is engedelmesen kint maradt megszabott körömön, csak addig lépve be, amíg nekem ez jó volt, s ha megérezte, hogy túlságosan közel merészkedett hozzám, azonnal visszavonult, minden lázadás és sértődés nélkül. Azt, hogy ő a kedvenc, magától értetődőnek tekintettem; Dani olyan ártatlanul viselte tündérszép vonásait, arányos termetét, megnyerő modorát, hogy egyszerűen nem férhetett hozzá semmiféle irigység, sem neheztelés. Inkább mintha azt éreztem volna, hogy valami nagy veszedelemtől kell őt örökösen óvnom – egy értehetetlen és megfogalmazhatatlan veszedelemtől. Korán megtanultam aggódni érte, bár nem szorult rám, hiszen sürgölődésemet a köztünk levő alig két év sem indokolta. Dani úgy élt családunkban, hogy sosem észlelt semmit; legalábbis sokáig úgy hittem. Egy nap, amikor szüleink elutaztak, s mi ketten maradtunk nagyanyánk felügyelete alatt, éjjel testvérem hangjára riadtam. Mondtam, valamiért folyton azt éreztem, hogy védenem kell őt egy megfogalmazatlan bajtól. Riadt kiáltozására ébredtem: egy nem látható kísértettel hadakozott, s még akkor sem ébredt föl, amikor berohantam a szobájába. Párnája, lepedője egy kupacban volt alatta, szeme rémülten tágra nyitva meredt egy pontra, s legalább 2-3 percembe telt, mire magához térítettem. Arca maszatos volt a könnyektől, úgy reszketett, hogy én is megriadtam. Kérdésemre, mit álmodott, nem felelt, csak nézett rám gyönyörű pillantású szemével, aztán megkérdezte, hogy az a fény, ugye, az ablakban már a hajnal odakinn? Akkor jöttem rá, hogy Daninak is van egy titkos világa, ahova ő sem enged be még engem sem, csak az övé tele van félelemmel, szorongással. Lassan megnyugodott, és már lehunyt pillái alól kérdezte, hogy holnap jönnek-e anyáék haza. Megigazgattam gyűrött ágyneműjét, és sután betakargattam, csak aztán feleltem, hogy még két nap. Lassan elaludt. Éppen kifele lopakodtam, amikor dünnyögő hangja utolért: – Misike, ne nevess, Misike félek! Visszafordultam, de aludt, felismerhetetlenné váltak motyogó szavai, majd elcsöndesedett. Reggel, amikor megkérdeztem tőle, mit álmodott, és ki az a Misike, csak bámult rám, mint egy oltárkép. Nem figyeltem föl rá, hogy nagyanyám kezéből hangos csörömpöléssel esik ki a villa; megszoktuk, hogy ügyetlen, hol egy tányért, hol egy bögrét ejtett el, de apa megmagyarázta, hogy így a nyolcvanon túl már nem olyan ügyes az ember, hát segítsünk neki, nevetést, gúnyt nem tűrt meg.
Amikor megjöttek a szüleink, nagyanyánk bezárkózott apánkkal és anyánkkal a szobájukba, és a fojtott beszélgetésből nem hallatszott ki más, mint nagyanyánk fel-felcsukló zokogása, s szótöredékek. Apa, mikor kijöttek, furcsán nézett Danira, kutatva rám, de nem szólt egy szót sem, vette a kalapját, és bement a munkahelyére. Anya és nagymama zavartan, kisírt szemekkel jöttek elő, de ők sem szóltak; nagymama ment szokott feladataihoz a konyhába, anya pedig nekiállt a mosásnak. Mivel már iskolaszünet volt, Danival a kertben bóklásztunk, próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy semmi sem történt, később előkerült a bőrlabda is, és azt rúgtuk eszelős eltökéltséggel, hogy ne kelljen tudomásul venni, valami mégis történt a felnőttekkel. Nem bírtam legyőzni a rettegést, melyek cikázó gondolataim során kergették egymást, mert akkorra már sok iskolatársunk szülei váltak el, hát mi lehetett volna a biztosíték, hogy a mieink ilyet nem tesznek, s nem erről szólt odabenn a titkos megbeszélés. Akkorára nőtt a feszültség bennem, hogy muszáj volt Danival is megosztani félelmemet. Dani azt felelete, hülye vagyok, a mi szüleink soha nem válnak el, s ez a tőle szokatlanul durva megnyilvánulás átmenetileg megnyugtatott. De azért izgatott a kérdés: miért zárkóztak be a szüleink, és mi az a titok, amitől a nagymamánk sírt, és apánk elmenekült itthonról? Egyre inkább éreztem, valami sötétét titkot rejtegetnek előlünk. Késő estig kóboroltunk a kertben Danival, és napnyugtakor a hintaágyon beszélgettünk csendesen, amikor végre vacsorához szólítottak minket. Apa még ekkor sem volt otthon, négyen ültünk a vacsorához. Rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel, mert anya és nagymama nem beszélgettek, csak föl-fölpillantgattak hol ránk, hol egymásra. Ekkor határoztam el: kiderítem a titkot, ami tűrhetetlen, ami feszültséget kelt, s félelmet bennem. Hogy aztán mi lesz, ha minden kiderül, azon egy pillanatig sem töprengtem el, pedig jó lett volna, de akkor nem éreztem mást, mint az adrenalint, ami egyre magasabbra szökött bennem, és a mohó kíváncsiságot, hogy beleláthassak a felnőttek zárt világába. Lopva megfigyeltem anyámat és nagyanyámat, mintha még sohasem láttam volna őket. Anyám arca kemény volt, mint mindig, mióta az eszemet tudom, nagyanyámé meg a sírásra görbülő szájával maga a gyengeség, védtelenség. Eldöntöttem, hogy a nagyanyámmal kezdem; azt reméltem, hogy hamarabb megadja magát, mint anyám. Nem gondoltam volna, hogy gyengeségében rejlik az ereje, hogy könnyei mögé bújik, ha védekezni kényszerül. Aztán egy véletlen feledékenység sietett a segítségemre.
Másnap reggel mindenki munkába sietett, nagymama meg a szomszédba beszélgetni, amikor Dani tudta nélkül beosontam apa szobájába, és lázas izgalommal nyitogattam ki a fiókjait, folyton kifele fülelve, nehogy meglepjen valaki. Óriási mázlim volt: apa a legfelső fiókban felejtette a kulcsait! Lázas buzgalommal lapoztam át a sokszor számomra érthetetlen és érdektelen iratokat. Egyszerre csak, az egyikben leghátul egy fotóalbumra leltem. Kicsit szakadozott volt, de belelapoztam, hiszen eddig még semmit sem találtam, jobb híján ez is érdekesnek tűnt. Már épp indultam volna, hogy titokban megmutassam Daninak is a szerzeményemet, amikor megállt bennem az ütő: az egyik fénykép, az utolsó előtti oldalon, döbbenetesen újnak tűnt, és a testvéremet, Danit ábrázolta – duplán! Két kicsi fiúcska ült egy hálós járókában egymással szemben, közöttük valami puha szőrmejáték, aminek az egyikük a mancsát, a másik kisgyerek meg a fülét fogta. Remegő szívvel fordítottam meg a fényképet. A hátulján egy tíz évvel ezelőtti dátum állt és két név: „Dani és Misi első születésnapja, 20.. május 15.”. A döbbenettől bénán álltam, szememet nem tudtam levenni a képről. Aztán lassan mélyeket lélegeztem, s óvatosan visszasüllyesztettem a fényképalbumot a helyére. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve újra kikaptam, kivettem a fotót, majd gyorsan visszadobtam újra az albumot. Becsaptam a fiókot, és visszagyömöszöltem a kulcsokat. Épp ideje volt. Dani hangját hallottam, ahogy nagymamával beszélgetve közeledett. Kisurrantam a fürdőbe, magamra zártam az ajtót, és csak most kezdtem el gondolkodni. A kád szélére ültem, és újra elővettem a fényképet. Alaposan megnéztem, egyetlen részletet sem hagyva ki, miközben lázasan jártak a gondolataim. Szóval Daninak volt egy ikertestvére is, akit soha nem említettek a szüleink nekünk! De miért titkolták? Hogy képzelik, hogy csak úgy elfelejtik az egyik gyereküket, aki meghalt? Hiszen valószínűleg meghalhatott, ha csak úgy eltűnt a semmibe! Ha én halok meg, engem is csak úgy, elfelejtenek? Rémületes gondolat volt, majdnem megfulladtam tőle. És vajon Dani emlékszik az ikertestvérére? Hiszen még álmodik is vele! Saját fülemmel hallottam, mikor álmában szólítgatta, az nem lehet, hogy csak úgy elfelejtette! Megmostam az arcom hideg vízzel, elrejtettem a képet, és kimentem a fürdőből.
Alkonyodott, Dani a kertbe vezető lépcsősor legtetején ült, és cseresznyét eszegetett egy tálból. A kertből ezer illat szállt föl az alkonyattal, és én is leültem a testvérem, az egyetlen testvérem mellé. – Kérsz? – kérdezte, de én csak megráztam a fejem, és bambultam a lassan sötétbe boruló kertbe. – Na, mitől vagy így elkámpicsorodva? – kérdezte és oldalba bökött játékosan. Ijedtemben dühbe gurultam. Nagyot löktem Danin, aki éppen felém fordult nevetve, s a következő pillanatban már gurult is le a nyolc lépcsőfokon, elejtette a cseresznyés tálat, majd egy fájdalmas ordítással elterült a kertben. Aztán csönd lett, és nem mozdult többé. A cseresznyék hangtalanul, játékosan szökelltek utána a lépcsőfokokon, és ekkor belém vágott egy szörnyű emlék; az ikrek babakocsija egy sötét lépcsőház legfelső lépcsősorán áll, a lakás, ahonnan éppen kiköltözünk, tárva-nyitva áll, anya kiszól, fogjam meg a kocsit, le ne guruljon, míg ő apával pakol valamit. Én szó nélkül megtaszítom a gyerekkocsit, s az gurul és pattog lefelé a lépcsőkön, némán bámulok utánuk, anya sikítva, apa ordítva rohan, hogy elkapják, a gyerekek torkukszakadtából bömbölnek, majd csönd lesz, s csak az egyik kicsi nyikkan olykor-olykor még egyet…
Dani fölállt, leporolta magát, és mikor meglátta halálra vált, hófehér arcomat, szederjessé vált ajkaimat, fölszaladt mellém, barátságosan hátba vert, s vigyorogva szólalt meg:
– Beszartál, mi? Nyugi, nyugi semmi bajom, nem öltél meg, tesókám! De magadat látnod kellene! – mondta, s nevetni kezdett – Ember! Micsoda arc!
– Nem – gondoltam, míg megölelt –, téged nem öltelek meg valóban, és nem rajtam múlott, hogy nem sikerült. Most már rájöttem, miért volt bennem az az érzés, hogy védenem kell az öcsémet, és már azt is megértettem, hogy az a láthatatlan árny, mely évek óta fenyegeti őt, én vagyok!

Bemutatkozás: 9 évesen kezdtem verseket írni. Később, egy tanárom biztatására, áttértem a prózákra. Manapság már nagyon ritkán születnek verseim, a prózában leltem magamra.
2012-ben adták ki Hajléktalan angyalok című verseskötetemet, majd 2015-ben novella gyűjteményem, Novemberi levelek címen.
Sok-sok díjat kaptam, és nagyon sok helyen léptem már fel; iskolákban, idősek otthonaiban, művelődési házakban, egyetemen.
De ha mindez nem lenne, akkor sem tudnám elképzelni az éltemet írás és olvasás nélkül. Ez egy adottság, ahogy gyönyörű nyelvünk is kifejezi, kaptuk a Mindenhatótól, nem a miénk pusztán, felelősséggel tartozunk vele.
Budapesten élek költő, esszéista férjemmel, Ferenczfi Jánossal, aki barátaink odaadó segítségével megvalósította nagy álmát, létrehozott egy, a mai irodalmi kánonon túli, el nem ismert, de minden elismerést megérdemlő íróembereket egy nagyobb egységbe tömörítő lapot, A HETEDIKET, mely most már túlmutat az ország határain is.

A. TÚRI ZSUZSA

1.
Megvilágosodás

Hányszor hívtál már s indultam feléd
bizonytalan léptekkel a porban,
halványan hallottam égi zenéd,
anélkül, hogy tudtam volna, hol van
ki üzen,
vagy talán mélyen, bennem
zendül reményből mégis a csoda,
ami miatt messzire kell mennem,
és útközben kiderül majd, hova,
és mint vásári tükrös szobában
mindenfelől intett hímzett fátyol,
s feloldódtam a kínált csodában,
fent lebegve közel volt a távol.
Hegytetőkről völgykatlanba nézve
jó hírnökként igét büszkén vittem,
elfelejtett imákat idézve
kerestelek, s mikor már azt hittem,
közel vagy, abbamaradt a zene.

És mert a bűn csábítóbb a hitnél,
hosszan sodort a mohóság szele,
a Nap felé szálltam, vagy Te vittél,
rongy lelkemért másokat okoltam,
láttam szépet, zavaros homályból,
láttam halált a földi Pokolban,
láttam kínt, mit lefedett csöndsátor,
láttam angyalt, árnyak közül nézett,
kezét felemelte, hogy megáldjon,
és suttogva megnevezett téged,
leintettem, hogy egy cseppet várjon,
láttam, míg a templom torka elnyelt,
szentjeid közt lelkek mint cikáznak,
és láttam a fiadat. Az Embert.
Ki meggyötört gazdája-e háznak.
Rózsaablak ragyogott előttem,
s tükröződött színesen a földön,
felnéztem az oltárra erőtlen,
s megértettem: ez is csak egy börtön.
Láttam gyertyát, szöget a kereszten,
simította talpam hűvös márvány,
hívott fiad, hogy most felfedezzem,
de hirtelen úgy tűnt, csak egy bálvány,
padok között magányosan mentem
és rám nézett néhány hívő ember,
azt hiszem, hogy megértettem menten,
ezeknek a Szent Biblia nem kell,
ahogy ülnek megváltásra várva
ők is csak az elmúlástól félnek,
s el akarják hinni, nem hiába
járnak ide, s ha zendül az ének,
benned, általad majd tovább élnek,
és a kezük imába, ha dermed,
utat nyitsz talán bennük a fénynek,
fals boldogság tölti meg a termet,
s aranyfüstös szobrok között járva
megérintett suhogva a lelkük,
reménykedő halandók bús álma,
szemeikben galaxisok égtek,
áhítatban és semmit se látva,
együtt szóltak, ültek, álltak, léptek,
nem gondolva az éhes halálra.
Láttam hideg szemükben a szégyent.
Hogy feltámadásban ők se bíznak.
Bebeszélik maguknak az Édent.
S minden gyengét maguk közé hívnak.

Láttam a tőrt a vakok kezében.
Láttam foszlott felhőit egemnek.
Láttam a tőrt merülni a vérben,
míg nevedben rendet tenni mennek
akik szelíd áhítatban ülnek
érdekből tán ölni fognak érted,
gyilkosságok céllá szentesülnek,
s ünnepelnek, pedig nem Te kérted.

Aztán lassan lépcsőn botladoztam,
messze tűnt a megálmodott Éden,
mit reméltem…
Csak keservet hoztam.
És bevallom: akkor újra féltem.
Minden út lejt a sírgödör felé,
csak hízelgés az emberi hála.
Ki kerül majd a Te színed elé?
Nem kulcsolom kezeim imára…
Ha létezel, elég munkád akad.
Nem lehet a Hit, az ima fegyver.
Szomorú vagy? Maradj hát hallgatag.
Tévedésből szól Hozzád az ember.
Menekülök most, elfutok sután,
elfúlt szavak közé akad lábam,
nem hiszek életben halál után,
hiszek élet utáni halálban.

2.
Krisztus

… Oly unalmas olykor az élet,
ha nincs Júdás aki elárul,
nincs ellenfél, langyos a lényeg,
kintről a béke mélán bebámul,
nincs kereszt sem, foszlik a semmi,
bomlik a minden, surran az égen,
merre kellene, illene menni,
ha nincs zsongás, pezsgés a vérben?
Élünk, sokszor túl sok a díszlet,
giccses csokrok, ablakok zárva,
mosolyból fintor, borból víz lett,
mamlasz az ember, társsal is árva.
Hervadó, száraz glóriákat
kihívó pózban egyre csak ráznak
hipokrit hívek, ó, imádnak
téged és rólad magyaráznak,
hazug mind, múló és esendő,
sorsuk előbb-utóbb szétszakad,
foszlányok… Vétkek… Mind egyenlő.

Merre jársz? Mutasd már meg Magad!

3.
Egyszer talán…

Egyszer talán majd leülök melléd,
füstös félhomályban lógatjuk a lábunk,
nem lesz fontos a lét vagy a nemlét,
múltból szétágazó igazságra látunk,
szavak se kellenek, a szemedben
ott lesz a nyűgronggyal fényesre csiszolt hit
s mosolyogsz, mint lassított menetben
szálló tollpihe, sugárnyi fényben, amit
önmagába zárt egy titkos világ,
melyben csak mi vagyunk, játszik és énekel
körülöttünk a szél, idő-csigák,
ki mivel szúrt szíven, már rég nem érdekel,
s szétloccsantott vágyakat feledve
vadul belémcsípsz, hogy tudjam, ez nem álom,
hogy adjam a kezemet kezedbe,
felhőpamacsok akadnak fenn a fákon,
mint tengerzúgás kagylót, telíted
szívem semmivel, mindennel, jeleneddel,
s nézlek, mint ki mindent elveszített,
míg lelkem letisztult csendként emeled fel.

Bemutatkozás: Budapesten születtem, de régóta Genfben élek. Mióta írni tudok, verselek, legtöbbször rímes formában. Kalandos életem leegyszerűsített, tömörített vallomásai ezek, melyekben ott vagyok én és az általam látott, átölelt világmindenség. Az áhítat és az iszonyat, a boldogság és a halálfélelem. Életem, az Út a végső állomás felé csodákkal és csalódásokkal teli. Ezt szeretném megosztani azokkal, akik a verseket szeretik. Több ismert- és kevésbé ismert irodalmi lapnál publikálok, eddig három önálló kötetem jelent meg.

PARTMANN TIBOR

Gyász

Mert egy idő után enyhül a gyász,
Már nem könnyezel, csak rágódsz rajta;
Ez a felejtés mechanizmusa…
Ha messzebb vágtatsz, enged a zabla.

Mi fekete volt, ma már megkopott –
Szürke. Sötét világosabb árnya;
Széncsillanású telivérek füst-
Csikóinak patakopogása.

A gyász; idővel emlék, mit gondoz
A tudat, bár van úgy, hogy áthasad…
Ösvény pora, mely az éjszakában
Vágtázó ló bőrére rátapad.

Csillagfényév

A gyanta illata. Az maradt meg abból az
éjszakából, valamint egy befejezetlen
gondolat végessége. Ha megfelelő
szögből néztük a fenyőt örökzöld hittel,
egy fényes csillag pont úgy ragyogott
felette, mint szikratestű csúcsdísz
karácsonykor. Te azt mondtad akkor, hogy
talán az a csillag, melyet titokban meglestünk
azon az estén, bár még látható, lehet, már
kihunyt – majd a fénysebességről kezdtél
értekezni, de azt már nem hallottam. Arra
gondoltam, ez milyen ironikus; tekintetünkhöz
tán a gyanta illata ragasztotta az ösztönt,
hogy éjvakon is rohanjunk egy fényesnek vélt
pont felé, amely lehet, hogy már eleve halott…

Bányalovak

A bányalovak hozzászoktak az
örök éjhez, s tán ma is akcentus
nélkül beszélik az ostor, gyeplő
és a zabla nyelvét.
Nem panaszkodnak,
hogy kiszívta minden izmukat a bánya terhe,
hiszen mi mást tehettek volna, ez a mély rendje.

A bányákat bezárták. S most szénként
sötétlik a kérdés, hogy aki csak
tanulta a fényt, magasságot, a
fal nélküli teret,
a szabadságot, s
végtelenbe szédíteni egy tekintet hosszát,
az vajon az utódokba mit örökíthet át?

Bemutatkozás: Partmann Tibornak hívnak, Tamásiban élek. 1983.12.20.-án születtem. 12 éves korom óta foglalkoztat az – elsősorban lírai – írás, 2011-től komolyabban. Ekkor jelent meg első kötetem „Hajnalnyi magány” címmel a Holnap Magazin gondozásában. 2013-ban „Tandem” címmel jelent meg egy közös kötet Kiss Beátával, szintén a Holnap Magazin égisze alatt. 2016-ban jelent meg legutóbbi kötetem, a „Reflexió”, melyet szintén a fent említett kiadó gondozott.
Verseim eddig a Hetedik online folyóiratnál jelentek meg, nyomtatott irodalmi magazinokban pedig a Holnap Magazinban, a Pannon Tükörben, valamint az Előretolt Helyőrség hasábjain.
Díjaim közül a legbüszkébb a Batsányi-Cserhát Művész Kör által adományozott Radnóti-emlékdíjra vagyok, amelyet a költőóriás tiszteletére íródott szonettkoszorúmért kaptam. 2017 óta a Hetedik munkáját szerkesztőként is segítem.

PŐDÖR GYÖRGY

Távol a jövőtől

folyton változik a holt hősök tábora
néha-néha mítoszt kavar tán pora
felkapnád a zászlót azt vagy akkorát
még eldadognád hogy add tovább

jelszavakkal teli a bezárt laktanya
sokat levakart az idő s a sanda ma
a kétely is kitört ablakon araszol
a ravasz hol ül egy rozsdás ravaszon

a tegnap didereg olyan igen árva
pedig az emlékek nagy szíve tárva
és a ragok vége is aranybojtos

a mosdatóban a tükör vakfoltos
játszadoznak benne még látszatok
mint a pókhálóba szikkadt századok

Hiányszonett

(Apám emlékére)

Valahogy még nem láttalak Párizs.
Nem hívtál titkaidra Szajnapart.
Elúszó álmokban benne volt az ár is,
s félt körömnyom, mit szajha mart.

Szegény volt kis falum, de tiszta oázis.
Éltem, s valahogy nem lettem szakadt,
csupán apám szavához lojális,
mert ő önmagához mindig hű maradt.

Tudta, milyen mély az élet mocska.
Nem nyelt el se bűn, se bűzös kocsma,
bár így sem jutottam át a tű fokán.

Itt ok halmozódott mindig okra,
s tékozló lelkemet visszafogta,
ezért maradtam hívőként pogány.

Álmodozás

Fákra hajtja fejét az est,
már magányosul az árnyék.
Az öreg toronyóra rest,
s okát veszíti a szándék.

Okozat álmos, tétova,
függni kell okától tudja.
Nem vesztette el még soha,
valaki most dobta sutba.

Még fáj az egyszervolt indok,
az álom ellopott éden,
ahol a végtelen csillog,
és boldog benne, mint régen.

Bemutatkozás: Vas megyében, Vasszilvágyon születtem 1948-ban. A középiskolát műszaki pályán végeztem el, majd szereztem három egyetemi végzettséget Budapesten és Veszprémben. Mérnök-tanárként egy szombathelyi középiskola tanára, majd igazgatója voltam. Minőségbiztosítási szakmérnökként családi vállalkozásban ma is aktív vagyok. Foglalkozom az ásványokkal, kövületekkel, önálló ásványtani múzeumom van. Két évvel ezelőtt a Magyar Kultúra Lovagja elismerésben részesültem.
Verseim a hetvenes évektől kezdve folyamatosan jelentek s jelennek meg. Nyolc önálló verseskötetem van különböző kiadóktól,ebből kettő óvodásoknak szánt gyermekvers kötet. Több mint félszáz antológiában szerepeltem, többek között a Corvin Kiadó Magyarok vagyunk Európában címűben is. Az Életünk mellett a Kelet felől, az Agria, az Art’hur Gondola, a Montázsmagazin, a Hetedhéthatár,az Élő Magyar Líra Csarnoka és más irodalmi portálok oldalain olvashatók alkotásaim. A vasi gyermekvers antológiák elindítója és egyik szerkesztője vagyok harminc éve. A Hetedik online irodalmi folyóiratnak szinte indulása óta szerzője, majd egyik szerkesztője vagyok.

VIRÁG BALÁZS FACE

Utána minden állat szomorú

utána minden állat szomorú
ahogy a kiüresedés eluralkodik
s a sírokba térnek az álmok
a jelen múlttá aszódik
s csak a bőr illata és a test melege marad
emlék a száradó nyál
amit a hold fénye csillogtat
a tűz gyűrűje hamuvá lesz a szív körül
lassul a légzés
megélt elmúlás, megélt pusztulás
kimerevedett az idő
s most újra beindulnak a kegyetlen kerekek
a valóság visszaveszi ami az övé
marad az édes szomorúság
ahogy lassul a vér, s az erek szűkülnek
utána minden állat szomorú
mert nincs örökké tartó
álom a halhatatlanság
nincs ennél igazabb forma
nincs igazabb valóság
de a sírok ásítanak
unják már az örömöt
s csak várják
hogy elengedj mindent
amit szeretsz
a bűnünk a születés
s mégis a leggyönyörűbb
azaz út, ami az új élethez vezet
amikor testek egymáshoz érnek
a nemzés a mindenek feletti igen
de utána minden állat szomorú
kotyogó kávé szülte mélabú
fejed körül a koszorú
s a parázs itt is jelen van
ahogy felizzik a sötétben
mint a vágy
aztán elég, kialszik
emlékké halványul benned
az idő eltűnik és vissza
utána minden állat szomorú
de a lelke tudod, az egy kicsit tiszta

Cselekvés

Cselekvésre ítélt ember,
ez vagyok, ez ver,
mert ha ülök kicsit csendesen
megindul valami odabent
s felsikolt a lelkiismeret,
hamis szavai valódiak
menjél, csinálj, cselekedj
menni, csak menni,
hatni, alkotni, gyarapítani,
de nem derül fényre semmi,
csak nézem a partról
a nyugalmat, mint hajót a vízen
s nem értem, nem értem,
miért pont engem mozgat valami
csomózott idegrendszeri erőkitörés,
miért nincs a mozgásban valami rés,
miért kevés a sok és miért a miért,
cselekvés, ez jelet vés
cselek ezek s vésnek
a szemem alá vonalakat,
mélyeket,
de nyomokat nem utánam,
mert az eső elmos, ez a dolga
ez a természete, bezár a múlt,
kizár a jövő,
cselekvésre ítélt szenvedő
emberi tény
ez ő
eső, eső, eső

Hájtengeren vitorlával

meztelen mellel dagadtak ülnek asztalnál
fejükön lobogó ennyi a mérvadó
kezükben a fegyver hájtenger szőrrel
a test ami gyűlöletet nevel
az agyban bomba robban
csak a külső ami számít
utálni kell utálni kell utálni
belső világ korcs kutyák
kifordult végtaggal nyargalnak imát
mormolnak de nincs
de nincs
de nincs
felismerés és öntudat
semmi nincs csak
gyűlölet szakad ki
üvöltésbe dermedő
égbe kiáltó erjedő
hörgés böffentés
meztelen mellel döngetés
utálj mindent, itt egy kés
hátközépbe szúrjad bele
jó lesz ez így
utáld amiért szép jó kedves
olvasott művelt boldog sikeres
vagy bármiért
ami lehetnél te is de nem vagy
mert hájtengeren vitorládba
gyűlöleted szelét fogtad
s mindenről más tehet
más-más más
rád férne ez vallomás
magadnak
elbasztad

Bemutatkozás: Egyre kevésbé fiatal és egyre kevésbé lendületes, de van, létezik, alkot és nyomokat hagy. Hívószavai: utazás, út, lángolás, zen, „tantra”, önismerete, önfeltárás, kutatás, játék, kaland, kávé, mozgás, sisu, nyers, finom, test, elmemélység, sötét fény, adrenalin, meditáció, ösztönösség.
Tizenegy éves korától ír, hol többet, hol kevesebbet. Szerepelt filmekben, színdarabokban, vezetett rádióműsort, zenél, ír, néha képalkot. Azt csinálja, amit szeret s elvan magával, mint egy gyerek a homokozóban.

CSATÓ GYULA

Testet ölt

– Apukám! Nekem lóg a mellem. Tudtad ezt?
A kérdésre nem érkezett válasz. A kérdező a fürdőszobában állt a tükör előtt, a kérdezett pedig kint ült a verandán, és újságot olvasott. Köztük volt a félig behajtott fürdőszoba ajtó, meg a nappali, ráadásul a kertben vígan zajongtak a madarak. A kérdés tehát félig érthetetlenül érkezett a férj fülébe, valahogy így: „…kám n.k óg m..l m t..t?” Ez nem érte el az ingerküszöbét. Érzékelte, hogy felesége kérdez valamit, de úgy ítélte: fontos nem lehet, mert akkor a kérdés nem ily mellőzhető módon hangzott volna el. Egyszóval lehet tovább olvasni. Azért, hogy osztatlan figyelméről biztosítsa az asszonyt, félhangosan visszaszólt:
– Aha, igen! – de tovább olvasott.
Néha tévedünk. A kérdés fontos volt. Mikor a férj legközelebb felnézett az újságból, asszonya már ott állt a veranda ajtajában, és türelmesen várta a felé forduló osztatlan figyelmet. Pizsamanadrág volt rajta, más semmi. Lehet, hogy csak a reggeli öltözködést hagyta félbe, de az is lehet, hogy kérdését illusztrálandó állt ott meztelen felsőtesttel…
– Apukám! Nekem lóg a mellem. Tudtad ezt? – ismételte meg immáron jól érthetően, és kifürkészhetetlen tekintettel az asszony.
A nyári reggel egyszerre fontossá, mássá vált.
A férj ölébe eresztette az újságot, és nézte az asszonyt. Az ott állt, pizsamanadrágja a csípőjén, a nadrág korca felett kerek has, és a fölött… hát igen, telt mellek, erősen megereszkedett telt keblek.
Ki tudja megmondani, hogy egy pár hányszor látja egymást részben vagy egészben meztelenül? Együtt élők hányszor találkoznak össze ruhátlanul? Az egyik még tusol, a másik hajat szárít. Az egyik testápolóval keni magát, a másik egy pattanást nyom ki a hasán. Borotválkozás, fogmosás, egyikhez sem szokás nagyon felöltözni. És ez csak a fürdőszoba. Ott vannak az esti, reggeli vetkőzések öltözések. Egy reggel hányszor caplat át meztelenül az ember a lakáson, amíg elkezd felöltözni? Aztán az ágy, ott is lehet meztelenkedni célzatosan, és csak úgy is. Meleg nyári éjszakákon akár. Ezek ketten negyven egynehány éve éltek együtt, és egyikük sem volt túl szemérmes. Ki tudja megmondani, hogy hányszor látták egymást meztelenül, vagy alig takarva? Senki, ők maguk sem.
A férfi nagyon pontosan tudta, hogy az asszonynak lóg a melle. Vaknak kellett volna lennie ahhoz, hogy ne tudja. Persze vakon is tudhatta, hiszen érintette, fogta, masszírozta, simogatta eleget ezeket a melleket. Mindent tudott róluk. Mindent tudott a felsége testéről úgy általában is. Amit nem látott, az kiderült. Persze ez oda-vissza ment. A férfinak nem kellett végignéznie magán, így is tudta, hogy mit nyújt a látványa. A maradék haj ősz glóriája a fejen. Általában ősz szőrzet mindenfelé, bár egyre ritkásabban. Anyajegyek és májfoltok. Két műtéti heg, egy keresztben, egy hosszában. Has, ami korábban jóval kevésbé volt domború. Visszerek a lábon, fehérre kopott bőrkeményedések a lábfejen. És a kockás sortban meg….
Erről az egyről keveset beszéltek. Testük egyre-másra adta meg magát az idő múlásának. Hol ez, hol az akadozott. Korábbi hosszú sétáik egyre zsugorodtak az asszony fájós lábai és a férfi prosztatája miatt. Bármit és bőségesen megettek korábban, de ez már nem ment. Egyszerűen nem tudtak mindent megemészteni, egy nem kontrollált ebéd randa tüneteket okozott. A férfi vérnyomása karbantartást igényelt, akár csak az asszony erei. Ezeket meg tudták beszélni, biztatták egymást, és korholták, ha oda nem figyelést véltek tapasztalni. Nyitott könyv volt a másik emésztése, fájdalmai, tompa sajgásai, szédülései, alvásgondjai. Volt, amiből lehetett viccet csinálni. „Megint csőtörés van nálunk!” vigyorgott az asszony, ha a vízhajtó hatása hirtelen jelentkezett és férjének nem sikerült pont időben elérni a wc-ig. Ezen lehetett nevetni. Az asszony belei meg váratlan hanghatásokat produkáltak. „Itt a sirokkó” – mondta ilyenkor a férfi, és ezen is mosolyogtak. Nem volt mit szégyellni, a testek együtt változtak, együtt váltak esetlenebbé, kiszolgáltatottabbá.
Arról, azonban, hogy ritkás együttléteik… hát – mondjuk így – egyre több türelmet igényeltek, nem beszéltek. Régebben nem így volt, szeretkezéseik közben irányították egymást, szóltak: „Íííígy, ezt ííígy”. Odatették a másik kezét, ahol annak helye volt, szóltak, ha másképp akarták: „megyek fölülre” „ezt most ne” és így tovább. Utólag is gyakran megbeszélték, szinte elemezték a történteket. Mondom, nem voltak túl szemérmes pár.
Mostanság azonban szemérmessé váltak. A lassan elfogyó vágy zavarba hozta őket. A férfi titokban orvoshoz is ment, hogy lehetne-e valamit tenni. Nem lehetett sok mindent. Az orvos – régi barát – megvonta vállát. „Eljárt az idő. Fel lehet pumpálni a dolgokat gyógyszerrel, de nem beszéllek rá. Megy, ameddig megy. Erőszakolni nem lehet semmit.” Ezzel kellett beérnie, így hát tették tovább, ahogy ment. Nehezen ment.
Ez jutott nagy hirtelen a férfi eszébe, miközben félmeztelen felesége türelmesen állt a veranda ajtajában. Mellei barátságosan lógtak mélyen a mellkas alá. „Mit jön itt nekem a melleivel” – lett egy pillanatra ingerült a férfi. – „Olyanok, amilyenek. Bárcsak nekem is csak a melleimmel lenne baj…”
Aztán egyszerre rájött. A kérdés, a meztelen test üzenet. Az asszony szabaddá tett melleivel azt üzeni, hogy mindegy, kinek mije milyen. Hogy működik. Nem tudta másképp megfogalmazni, amit mondani akart, csak ezzel a kérdéssel, a látvánnyal. Nem mondhatta ki, hogy: „nem baj, szívem, ha nem tudsz már úgy az enyém lenni, mint régen. Már én sem akarom azt annyira” mert ez kimondhatatlan volt. Beismerése a beismerhetetlennek. Így lehetett csak kimondani: olyanok vagyunk amilyenek. Te is. Én is. Érjük be azzal, ami van.
– Apukám! Nekem… – kezdte újra az asszony, és most már sürgetően nézett. „Mondj már valami értelmeset.”
Válaszolni kellett valamit, valamit amivel jelezni lehet, hogy „értelek, és köszönöm a tapintatot, az üzenetet.” Kellett valamit mondani, amivel el lehet ütni az egészet, tréfává szelídíteni a pillanatot, hogy zavar és rossz érzések nélkül tudjanak visszaemlékezni erre a reggelre, amikor eldöntöttek valami nagyon fontosat. És gyorsan kellett válaszolni, mert ha a pillanat elszáll…Megszólalt hát:
– Tudom, tudom! Az a jó, szívem! Hadd lógjon a melled, ahogy akar. Elvégre neki is szabad akarat adatott. Csak arra kérlek – vigyorogta el magát –, hogy lógasd időnként a tenyerembe bele.
Az asszony öblösen felnevetett, talán hangosabban és hosszabban, mint amit az otromba tréfa megérdemelt. Rákacsintott a férfira.
– Megyek reggelit csinálni. Virsli lesz. – Ezzel megfordult, és elindult a konyha felé, úgy ahogy volt, félmeztelenül.
A férfi egy picit még ülve maradt. Aztán feltápászkodott.
– Jövök segíteni! – kiáltott az asszony után. Aztán ahogy belépett a házba, egy pillanatnyi gondolkodás után megfordult, és becsukta a veranda ajtót, kizárva a külvilágot.
…és ezen a reggelen megint testet öltött a szerelem kettőjük között.
Csak azért is.

Meghalni

Azok a kocsmák… amik már csak a kicsi utcák mélyén élnek, ahová öt lépcsőn kell lemenni, amik hatkor nyitnak, ahol mindig büdös a sör, dohos a bor, száraz a pogácsa és van rum száztízért. Ahol az elvonóról visszatérők bocsánatkérő mosollyal a szájuk szélén kérik az első kisfröccsöt, és mindig van valaki, aki hazakíséri a megszédülteket.
….na valahol itt kell lefordulni a székről egy őszi este, és meg se várva a mentőket hörögni egy utolsót. Mert itt emlékezni fognak rád, halálod legendává válik, emléked beépül a falakba és ott is marad amíg áll a világ és az utca.

Bemutatkozás: Születtem 1961-ben, még az történt akkortájt, hogy Gagarin megkerülte a földet. Anyám, apám szerették egymást, tehát időnként összevesztek, kibékültek, összevesztek, kibékültek. Aztán összevesztek velem, mikor kamasz lettem, előbb nem, talán nem volt rá okuk. Közben iskolákba jártam, elvégeztem a nyolc osztályt, egy kicsit úgy nézett ki, hogy többet nem fogok, de aztán csak leérettségiztem. Legközelebb 13 év múlva ültem iskolapadba, mert egy kis időt azzal töltöttem, hogy éltem. Voltam díszletmunkás, gyári munkás, állatápoló, földmérő, levéltáros, esztergályos, de egyszer csak 28 éves lettem. Hirtelen úgy döntöttem, hogy életpályát keresek, aztán egy másikat is, és így lettem szociális munkásba oltott tanár. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy családterapeuta is szeretnék lenni, mert vannak családok, ahol a szeretetet és a harmóniát néha elhomályosítja valami oda nem illő, és a közös boldogság kicsit visszavonul. Én hiszek abban, hogy ezek a helyzetek megoldhatók, a harmónia meg a boldogság visszasomfordál elnézést kérve, csak egy kis segítség kell.
Megnősültem, hogy ezt a boldogságot magam is gyakorolni tudjam, és meg is találtam egy olyan társ mellett, aki mindig mindenben támogat. Közben meg írtam, és írogattam, és írtam…mindenfélét. Maradt a mindenféle a ládafiában, amíg egyszer csak…. Azóta is írok és írok.
A célom egyszerű. Életeket, helyzeteket, a világunkat akarom elkapni egy – egy pillanatban. Emberi sorsokat, olyanokat, amilyeneket látok magam körül, meg amiket elképzelek azok alapján, amiket látok.
Hiszem, hogy az ember esendő, néha jó, néha bűnös, néha ilyen-olyan, de majdnem mindig szerethető. Ezt a hitemet öntöm át a papírra, és írok, és írok.
Abban hiszek még, hogy az írás célja az, hogy örömöt okozzon, hogy aki olvas, az ráismerjen a világra, és azt tudja mondani…”hát nehéz, nehéz, de mégiscsak élhető ez a valami, ami körülvesz….”
Ez az én életem és annak célja dióhéjban. Gyerekkel foglalkozom, meg gyerek lelkű felnőttekkel, és közben meg írok, irok… és nem várok semmi különösebbet, hogy egyszer csak…mert nagyjából minden megvan, amit szeretnék.
Kerek a világ, az én világom legalábbis….

2018. december 1.

1 hozzászólás érkezett

B.Tomos Hajnal:
2018. december 4. 09:36
Kedves hetedikesek ! Öröm volt megismerkedni veletek és olvasni értékes alkotásaitokat.Reméljük, hogy első vendégeskedésetek hagyományt teremt mindkét lapnál.

káfé főnix

"kultúrpolip"