Azt álmodtam, hogy norvégiai kapcsolatom itt járt Budapesten, és karácsonyra meglepett egy repülőjeggyel. Fent is vagyok már a gépen; helyet foglalok valahol hátul, a bal padsorban. Ahogy a stewardess becsukja a régi kapcsos üveg elvén záró ajtót a jobb oldalon, abban a pillanatban MÁR NORVÉGIÁBAN VAGYOK. A norvégek hibátlanok, mint egy posztószagú, vadonatúj öltöny. Nagyjából annyira elegánsak, mintha követségi fogadásra mennék, csakhogy ők haza repülnek. Egy kicsit mintha mindegyikük sötétkék öltönyös légi kísérő lenne. Ahogy becsukják a berekesztő ajtót, hirtelen megváltozik valami. Pestet sosem éreztem az enyémnek, mégis, a város hirtelen eltűnése belém nyilallik. Pest úgy zuhan alá ferihegyi csuklójától fogva, mint egy vérpad lefelé nyíló padlózata. Még nem indultunk el, de már nincs visszaút. Akik elöl ülnek, velünk derékszögben foglalnak helyet, s mintha a gép belül üres bal szárnya vetítőteremmé terebélyesedne; ott hallgatnak valami előadást. Senki nem ellenséges; a hidegség nem értelmezhető, hiszen nem igénylem melegségüket, emellett eszembe se jut a terrorveszély, mégis erős, sosem észlelt idegenség kerít hatalmába. Még korai lenne a honvágy; ez alighanem valami fóbia lesz, olyan helyzetektől, ahol egy nyílászáró használata rögtön himalájányi emelkedést von maga után.

Szívdobogásra riadtam fel ebből a termékbemutató-szerű álomból.

Elalvás előtt:

2011.01.12./09:01’/CET =
= 144/99 mmHg;
pulzus = 85♥/min.

Felriadáskor:

2011.01.12./09:48’/CET =
= 142/98 mmHg;
pulzus = 83♥/min.

Nem történt semmi.

Budapest, 2011. I. 12

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ