Nászta Katalin: Körúton
(Nagyszerű, izgalmas, felemelő – ugyanakkor fárasztó, lelkileg, fizikailag, szellemileg. Tagadhatja az ember, de az élmények akkor érvényesek, ha átszűrődnek rajta. És bizony nyomot hagynak, a nyomoknak pedig beszélniük kell. Egyszerű felsorolással nem érdemes foglalkozni.)
Marosvásárhely. Színművészeti Főiskola. Mennyi élmény, meghatározó egy egész életre! Minden más ma már, alig ismersz rá az épületre, belül nyüzsögnek a különféle szakok diákjai, jóval többen vannak, nem csak színészeknek készülnek, hanem rendezőknek, bábosoknak, táncosoknak, teatrológusoknak, jaj, felsorolni is fárasztó. Nekem az intézmény a színház előszobája volt. Még rendezői szak is később indult.
A kapus barátságos, egy idős férfi fogad, még senki sehol, péntek délután van. Könyvvásár van a Nemzetiben, később megtudtam, bent az épületben, nem a téren, ahol nem találtam őket. Időm sem lett volna sok, készültem a saját könyvbemutatómra, aminek ugyan volt már egy előzetese, részben, de ez most csak erről szól.
Megérkezett Boros Kinga, végig sétáltunk a termek előtt, az emeleteken, megnéztük a még megmaradt képeket a színpad melletti folyóson. Emlékeztem, és Kinga meséltetett. Lassan hangulatot teremtett a kérdéseivel. Szeretem ezt a fiatal nőt, értelmes, vált az esze, érti a dolgát. Tanít, teatrológus, mindenféle, amire épp szükség van. Kolléganőm, B. Piroska Klára lánya.
Aztán megérkeznek az érdeklődők, dr. Balási András is megtisztel jelenlétével, Ungváriné Zrínyi Ildikó, Lázok János, Albert Mária, akikkel már a múlt konferencián összebarátkoztam. És megjelenik az kolléganőm, pályatársam: Balázs Éva! Meglepett. Nem tudtam, hogy itthon van. És ezzel a régi ismerőseim száma meg is akadt. A többiek mind az egyetem fiatal hallgatói voltak, plusz két színházi ember, egyikük Keresztes Attila, akiket most ismerhettem meg személyesen.
Valahogy mégsem voltam letörve. Végül is, akit érdekelt, eljött. És nekik lehetett beszélni. Nagyszerű elemzést kaptam ajándékba B. Kingától, ezzel mindenért kárpótolt. Felülmúlta minden várakozásom. Alaposan kivesézte, értékelte, elemezte az interjúkészítési módszertől kezdve a felvetett témák, kérdéskörök legszélesebb spektrumát kínálva. Talán lesz ideje leírni.
Baráti légkörben zajlott a beszélgetés, feloldódhattak a diákok, voltak, akik vásároltak is. Ilyenkor elgondolkozom, gyakorlatilag kinek is írtam le ezeket a beszélgetéseket? Hát persze, hogy nekik! Még a TVR1 is meginterjúvolt.
Másnap délelőtt rádió interjú, akarhat ennél többet az ember? Utána könyvvásár-látogatás, egy jó élmény Visky Ferenc könyvét ajánló Visky Andrást hallgatva, Albert Máriával kávéztunk, majd hazaindultam Kolozsvárra.
*
Kolozsváron négy nap pihenő után, szerdán elrobogtam Nagyváradra. Esős idő volt, de megtaláltam a szállót, a Kiss Stúdiót, tudták, hogy érkezem, a református egyház vendégszobáinak egyikében alhattam. Ebéddel, vacsorával, reggelivel elláttak. És mindezt Kiss Törék Ildikónak meg Bató Idának köszönhetem, akik gondoskodtak mindenről. Itt találkoztam a legtöbb kollegával! Hajdú Géza befutott kezdet előtt, okvetlen kellett neki a könyv, sietett a színházba próbára. Eljött Fábián Enikő, Péterffy Lajos Gál Annamarival, és sok kedves néző, olvasóm, akikké időközben váltak… Hangulatos, bensőséges társalgás alakult ki köztünk, Ildikó kérdezett, beszélt, idézett a kötetből, de hozzászólt Enikő, Annamária, Péterffy, Bató Ida és természetesen Kiss Törék Ildikó. Otthon lehettem közöttük. A könyvek itt fogytak a leginkább. Nagy hálát érzek irántuk emiatt. Nagyon megindítottak a hozzászólásaikkal. A színház jelenéről-jövőjéről beszélgettünk, idézgetve a kollegák interjúiból, felelevenítve a múltat…
Másnap délelőtt indultam tovább Szatmárra. Először autóztam ezen az úton, nem volt semmi gubanc, sima út vezetett odáig. Segített a mobilos waze is…
*
Ebben a városban kétszer voltam eddig, a hetvenes években, egy színházi fesztiválon, meg egy Korunk-találkozón. Meleg volt akkor, fájt a fejem, minden lapos volt, nem esett jól a testemnek. Itt nem akartam volna élni. Petőfi Alföld című versével együtt utasítottam el. Nekem a hegyek kellettek. De a fesztiválon díjat nyertem, életem egyetlenét.
Most a 65 éves színházat jöttem ünnepelni, egyúttal a könyvemet itt is bemutatni. Patinás szállóban fogadnak, tudnak rólam, elfoglalom a szobát. Méhes Kati évfolyamtársam gyorsan megkeres. Megismerem a szomszéd szobában elhelyezkedő Kovács Lenkét, szintén kolozsvári, aminek külön örülök. És este héttől a Padlás-t nézhetem azokkal, akik már megérkeztünk. Felvételről megy, 2002-es előadás. A felvétel nem jó minőségű, homályos a kép. De láthatom benne Méhes Katit, István Istvánt, akit eddig még soha. Újfent megállapítom, minden előadás teljesen más, hiába ugyanaz a darab. Utána vacsora a Dana Hotelben. Örülök a találkozásnak! Évtizedek óta nem láttuk egymást.
Másnap délelőtt megkeresem a színház titkárságát, megismerem Nagy Orbánt, aki színészből lett főigazgató, átadom a példányt, amit nekik szántunk a kiadóval. Utána az Iparosotthonban Kocsis István Magellán-ját látjuk felvételről, 1975-ös előadás, Kovács Ferenc rendezésében. Boér Ferenc, Kisfalussy Bálint, Benczédi Sándor, Tóth Pál Miklós, Dengyel Iván, Ács Sándor játszanak benne, remekül. Veretes szöveg, súlyos téma. Előzetes ismertetőt Csirák Csaba tartott a vetített előadások mindenikéről. Kisfalussy Bálint lep meg érett, komoly alakításával. A kiszállások hátrányainak egyike, csak azokból az előadásokból ítélhetünk felőlük, amiket elhoznak. És azok általában vígjátékok…
Majd délután öt órakor a színház előcsarnokában megnyitják a már eddig is zajló ünnepséget. Jelen van a város polgármestere, Kereskényi Gábor, aki szavai és kora után ítélve azonos hullámhosszon rezeg a színháziakkal. Az intézmény támogatása egyértelmű és magától értetődő. Megtekintjük az előcsarnok falaira kifüggesztett fotókat. Mennyi ismerős! Zsoldos Árpi, Botka Laci, Krizsovánszky Szidi, akiket mind a magukénak is éreznek. Innen indultak..
Sűrű a program. Fél órán belül újabb, ezúttal élő előadást tekinthetünk meg: Josep M. Benet I. Jordan: Színésznők c. performanszát a Grandstadt-ban, a színház emeleti büféjében. Kiváló alakításokat látok, profi színésznőket, (Gál Ágnes, László Zita, Rappert-Vencz Stella, Budizsa Evelyn) ígéretes rendezőt Beczásy Áron személyében. Dramaturg Bélai Marcell. A darabbal most találkozom először.
Este pedig az Ács Alajos Stúdióban Jordi Calceran: Burundanga, avagy a baszk, a maszk meg a cucc bemutatóját nézhetjük meg. Csábi Anna rendezte koprodukció, a Harag György Társulat és a Temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színház színészeivel (Csata Zsolt, Keresztes Ágnes, Lőrincz Rita, Orbán Zsolt és Rappert-Vencz Gábor).
Este vacsora közbeni beszélgetés, elemzései a látottaknak. És mesélés, ki miket csinált, hol él, stb. Nem elég rá az idő most sem.
*
Szombat délelőtt megint filmet nézhetünk, Egy, kettő, három – Molnár Ferenc vígjátékát. Újból, most már érett fejjel állapíthatom meg, hogy Szatmáron a színészek vígjátéki eleganciája, ripacsmentes alakításaik olyan élvezetet jelentettek akkor is, most is, amit kevés színháztól láthattam. Ács Alajos a főszereplő, de minden partnere úgy illik mellé, szerepe szerint, ahogy elő van írva: Bartis Ildikó, Czintos József, Náday István, Vándor András, láthatom Bokor Ildikót, Kovács Évát, nem sorolom fel őket mind.
Délután háromtól engem fogadnak a Thália könyvemmel a színház büféjében, a Grandstadt-ban. Nincsenek túl sokan, nem is nagyon bánom, próbálnak az esti Gálára, meg aztán könyv sincs annyi, amennyi kellene. Bessenyei Gedő István igazgató úr – a harminckét éves fiatalember és Elek György újságíró, író faggatnak. Rövid idő múlva pezsgő beszélgetés alakul ki az akkori viszonyokról, a múlt rendszer elnyomásáról, tapasztalatairól. Most érzem, mennyire eltelt az idő. Könyveket kellene írni ama idő megértéséhez. Többen vásárolnak könyvet, elfogynak a verseskötetek is, ami Váradról megmaradt.
Öt óra, az Ács Alajos Stúdióban Tom Dugdale/Hatházi András darabját adják: Tizenöt próbálkozás a színészetre címmel. Rendezte Tom Dugdale, játssza Hatházi András. Egy órás kísérletezés.
Este hét órakor a Gálaesten veszünk részt. Örökös tagsági díjak kiosztásával kezdődik. Meghatódnak a meglepettek, némelyiknek könnybe is lábad a szeme. Kilenc új tagot avatnak, Benczédi Sándort, Dálnoky Zsókát, Fülöp Zoltánt, Parászka Miklóst, Paulovics Lászlót, akit most ismerek meg személyesen, Szélyes Ferencet, D. Szabó Évát, Dengyel Ivánt, Görgényi Gabriellát. Megtisztelő, felemelő esemény. Fellépnek a meghívott művészek, énekkel, verssel. Megjegyzem Gajdó Delinke székely történet elmesélését, élvezem Méhes Kati kedves előadói stílusát, ízléses humorát, Czintos József veretes versmondását, Bartis Ildikó szenvedélyességét, Gál Ágnes tánc- és mozgás kultúrájának tökéletességét, Kovács Lenke éneklését… hosszú a névsor, lehetetlen mindenkit értékén említeni.
Az esti vacsora előtt emlékplaketteket, ajándékcsomagot kapnak a résztvevők, egy-egy példányt a 65 év krónikájából, amit ez alkalommal friss anyagokkal is kiegészítettek, köztük a Thália erdélyi napszámosai kötetemben szereplő szatmári művészekkel készült interjúkkal is.
*
Vasárnap délelőtt a temetőkben az elhunyt pályatársakra koszorúzással és életrajzfelolvasással emlékeztek.
Délután az 65 év Krónikája kiadványt mutatta be a színház előcsarnokában Bessenyei Gedő István és Kereskény Sándor. A hallgatóság közül Kulcsár Edit, Csirák Csaba és Bartis Ildikó szóltak hozzá.
Hat órakor Tasnádi István Paravarieté c. művét nézhettük meg a Stúdióban. A felolvasószínházi estet Balázs Attila rendezte.
Az est és a négynapos rendezvény a Budapesti Nemzeti Színház Vidnyánszky Attila által rendezett Körhintájával ért véget. Az előadás zsúfolt nézőtér előtt aratott megérdemelt, szép sikert.
A Színház előtt közös gyertyagyújtással emlékeztünk a színház halottaira.
Majd az esti fogadáson, újabb emlékplakettek és csomagok kerültek kiosztásra, ezúttal a külföldi vendégek számára.
Tartalmas, talán túlontúl is zsúfolt rendezvény volt, de aki nem ismerhette őket, most betekintést nyerhetett Szatmárnémeti színházi világába.
Bessenyei Gedő István, ifjú igazgató, aki 2014 óta vezeti a színházat lelkiismeretes, ambiciózus fiatalember, úgy tűnik mindent megtesz társulata érdekében. Folytatja a hagyományokat és újít, ahol szükségét érzi.
*
Vendég voltam egy színháznál, ami erdélyi, mégis teljesen más, mint a többi. Nem lehet, nem is érdemes összehasonlítani egymással a színházakat. Megtapasztaltam ezt ezelőtt harmincöt évvel és most is. Más egy-egy városnak még a levegője is, hát még színházainak hangulata! Egyben azért mind hasonlítanak: ahol színészek gyűlnek össze, ott jókedv, öröm, szeretet, játék-hangulat van. Legyen bármilyen sötét felettünk az ég, vagy világos a látóhatár, a színész, a művész reményei soha nem foszlanak szét… amíg él. Ezt éltem meg itt is. Öröm, bizakodás, bátorság jellemezte őket. Sokféle módon kísérleteznek, nem mindennel értek egyet, de már nem is nekem játszanak. Megváltozott a világ, lecseréli embereit az élet. Újak jönnek, új kihívásokkal, új győzelmekkel-kudarcokkal. Aggódni felesleges. Ami pusztulásra ítélt, úgyis véget ér. Amit meg éltetni kell, az mindent túlél, átél, keresztülvisz. Ehhez a jókedvű optimizmushoz kívánok kitartást, erőt az egész társulatnak!
A szatmári társulat története (részlet)
A II. Világháború bombázásai során a színház épületét is találat éri, ekkor semmisül meg forgószínpada is, amely az egyik első volt a királyi Magyarország vidéki színházai között, és amelyet csak most, hét évtized elteltével újíthat fel a város, eredeti méretében. A mintegy tíz éves befogadó-színházi működés után az épületben, 1956-ban, Harag György vezetésével kezd újra állandó, hivatásos színtársulat működni.
A fiatal társulatot Harag György három évaddal korábban, 1953-ban alapította Nagybányán, az ottani Állami Színház magyar tagozataként. Az alapítók nemzedéke a kolozsvári Zenei és Színművészeti Akadémia frissen végzett növendékeiből állt, akik fiatal tanáruk vezetésével döntöttek a színházalapítás mellett. Az erdélyi magyar színjátszás olyan kiválóságai tartoztak közéjük, mint Csíky András, Ács Alajos, Köllő Béla, Török István, Vándor András, Elekes Emma, Soós Angéla, Nyíredi Piroska, Nagy Iza, vagy Diószeghy Iván. Ezzel az évfolyammal indult Kányádi Sándor költő is, akivel – bár nem fejezte be színi tanulmányait – a társulat a továbbiakban is szoros kapcsolatokat ápolt (kevés számú színpadi műveinek ősbemutatóira rendszeresen Szatmárnémetiben került sor).
1956. szeptember 15-én a Nagybánya Tartományi Párt- és Végrehajtó Bizottság, elfogadva a társulat kérését, áthelyezte őket Szatmárnémetibe. 1957. április 1-ig a társulat még a Nagybányai Állami Színház szatmári magyar tagozataként működik hivatalosan. Nehéz indulás után kezdtek csak sikereket elérni: Harag György arról számol be Négy évad mérlege című írásában, hogy a társulatot eleinte idegenkedve fogadta a szatmári közönség: mindössze hatvan-hetven ember nézte meg az előadásokat, amíg a legendás Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadás meg nem hozta az áttörést, és a közönséget az intézmény hű „szövetségesévé” avatta. 1957. április 1-jén válik ki hivatalosan is a szatmári társulat a nagybányai színház intézményéből. Ettől kezdve Szatmári Állami Magyar Színház néven működik az intézmény a román társulat megalakulásáig.
A fiatal társulat rövid időn belül jelentős szakmai sikereket könyvelhetett el, hőskorszakában a legjobb romániai magyar társulatok sorában tartották számon. Harag György 1960-ig tartó igazgatása során olyan nagysikerű és sokszorosan díjazott előadások születtek, mint a Romeo és Júlia, a Hamlet, az Amerikai tragédia vagy az Anna Frank naplója.
1960 után is jelentős művészeti vezetői voltak a társulatnak. Több éven át igazgatta Csíky András és Ács Alajos is (mindketten alapító tagok, akik Harag Györgytől tanulták a színházvezetést). Kettejük igazgatása között a színház intézményi átszervezése jelentett éles törésvonalat: amikor 1968-ban a hatóságok az akkor még magyar többségű Szatmárnémetiben létrehozzák a román társulatot, a színházat pedig átnevezik (ekkor kapja a jellegtelen, pusztán csak a város földrajzi fekvéséhez köthető „Északi” nevet), a döntés hatására Csíky András azonnal lemond, és hamarosan el is szerződik a városból. Végül Ács Alajos vállalja a nehéz feladatot: az új, kéttagozatos szervezeti struktúrában, egyre kisebbségellenesebb légkörben is megpróbálni életben tartani a társulatot. Ácsot, Boér Ferenc rövid igazgatása után, többnyire politikai alapon kinevezett, „párthű” igazgatók követték az 1980-as évek végéig, amikor Parászka Miklós veszi át a társulat irányítását. 1993-ban ünnepélyes keretek között emlékeznek meg az alapítás negyvenedik évfordulójáról (az 1953-as, nagybányai társulatalapítást tekintve kiindulópontnak). Ezt a hagyományt folytatva ünnepelték meg 2003-ban az ötven, 2013-ban pedig a hatvanéves évfordulót is. Parászka Miklós 1987-től 2000-ig vezette a társulatot. Az ő igazgatása alatt vette fel a társulat alapító vezetője, Harag György nevét (az alapítás negyvenedik évfordulóján). 2001 és 2006 között Lőrincz Ágnes igazgatott, akinek vezetése alatt vette fel a színház stúdióterme Ács Alajos alapító-tag, korábbi színházigazgató nevét a társulatalapítás ötvenedik évfordulója alkalmából. 2006-tól a kortárs erdélyi magyar színjátszás kiemelkedő művésze, Czintos József állt a társulat élén 2009-es nyugdíjba vonulásáig. Tőle Keresztes Attila rendező vette át társulat vezetését 2012-ig. Az ő nevéhez köthető az az újabb művészszínházi fordulat, amelynek főbb szakmai erényeit és törekvéseit a társulat máig képviselni törekszik, illetve ő vezette be az örökös tagság intézményét is. 2012 és 2014 között Bessenyei István állt a társulat élén, akinek a vezetésével erőteljes fiatalítás vette kezdetét, ugyanakkor visszatértek a társulat aktív kötelékébe a Szatmáron élő örökös tagok is (köztük olyan jelentős művészek, mint Czintos József Jászai-díjas, Tóth-Páll Miklós Bánffy Miklós-díjas, Kovács Éva és Méhes Kati Poór Lili-díjas színészek). 2014 óta Bessenyei Gedő István dramaturg, teatrológus vezeti a társulatot. Legfontosabb igazgatói törekvései közé tartozik a Harag György Társulat újra önálló színházzá válásának elősegítése, művészi rangjának további emelése, valamint új együttműködési lehetőségek kiépítése.
A Harag György Társulat az elmúlt két és fél évtized során vezető státuszt vívott ki magának az erdélyi magyar kulturális piacon: valamennyi vezetőjének sikerült tovább növelnie a műhely nézettségét, és fenntartania a társulat változatos, de minőségorientált műsorpolitikáját. Több mint 40.000 nézőjével a társulat ma is a leglátogatottabb romániai kisebbségi színháznak számít, egyben a legtöbb állandó bérletessel rendelkező színházi intézmény az egész országban. Évi több mint 200 előadásával a Harag György Társulat számít a legtöbbet játszó erdélyi magyar színháznak, amely az elmúlt évadok során egyre nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy újra egyfajta „regionális színházi” státuszt építsen ki magának: Szatmár, Szilágy és Máramaros megyék egyetlen hivatásos magyar színházaként székhelyén kívül rendszeresen játszik Nagykároly, Nagybánya, Tasnád, Zilah és Máramarossziget színpadain, de olyan kisebb településekre is eljut egyes produkcióival, mit Sárküzújlak, Erdőd vagy Börvely. Hagyományos vonzáskörzetéhez tartozik továbbá a történelmi Szatmár Magyarországhoz tartozó része: mindenekelőtt Mátészalka, Csenger, Nyírbátor, Fehérgyarmat stb. Az elmúlt évadok során kiépített stratégiai partnerségi kapcsolatainak köszönhetően rendszeres vendége továbbá Debrecen, Nyíregyháza és Nagyvárad színházainak, a jelenlegi évadban pedig a magyar fővárosban is több ízben vendégszerepel. (Forrás: a Színház honlapja)
Pusztai Péter rajza
2018. november 30. 14:18
Katalin, köszönjük! Jó volt olvasni a körúti beszámolód. Szép emlékek lepnek el a szatmári és szentgyörgyi társulat előadásai kapcsán.
2018. november 30. 14:28
Köszönöm, kedves Olga!