Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép komoly fiadat!

(József Attila: Levegőt!)

Hát azt kellene vennünk, levegőt!
Szabadságra vágytunk és belefulladunk a parttalan szabadságba. Jó szó nélkül, oktatás nélkül nem emberek, vadak leszünk.
Vegyes gondolatok fogalmazódnak bennem erdélyi turnéim kapcsán, hozzáadva mindazt, amit anyaországunkban tapasztalhatok, mióta kitört a szabadság.
Kiszabadult a szellem a palackból, s fegyelmezett rend nélkül az ember parttalan szalad a szabadságnak vélt rabság igájába. Milyen pontos intés ez a költő részéről: szabadság, te szülj nekem rendet…

Az én lelkem bensőmből vezérel – mondja. És mondja ma a művész. A rendező a színésznek, aki boldogan veti alá magát a szeánsznak: kihozni magából mindazt, amit lehet. És mivel a bensőnkben nincs rend, amit megszülünk, káoszba fullaszt.
Tehetséges színészek, emberek, művészek vergődnek, vajúdnak megelégedés nélkül, a teljességre jutás érzése, élménye nélkül. Szétszabdalják az egészet, összefércelik az össze nem illő darabokat. Rongyosra tépik, ami ép. Kifordítják, ami szép. Megnézik, mi van a visszáján, és nem tudnak a színére kerülni. Elvesznek a részletekben. Keresik az igazságot, és nem veszik észre, hogy épp azt vagdossák össze. A részekben pedig már nem láthatják meg az egészet. Ami a rendhez, fegyelmezett szabadsághoz, örömteli visszafogottsághoz, beteljesedett kiteljesedéshez tartozik.

A kolozsvári színház világhírnévre szert tett Tompa Gábor rendezője, az évek óta kolozsvári színművészetin tanító Hatházi András, a sepsiszentgyörgyi színház sikeres Bocsárdi Lászlója, a kezük alól kinövő tehetséges Beczásy Áron annak a palackból kiengedett szellem bűvöletének engednek. Szabadságot, igazságot keresve és szabadosságot, rendetlenséget találva. Mindent kimondhatsz, mindent megtehetsz – csak épp azt nem találod, amiért mindezt merészelted: a boldogságot, beteljesedést, megelégedést, a jól végzett munka feletti örömöt.
Uszályukban ott vannak a kritikusok, az „értelmezők”, az ítészek, aztán a közönség, a nézők. Akik egy idő után megcsömörölnek. A valódi szabadság helyett annak látszatát kapják. Amivel hosszan táplálkozni nem lehet.
Nézem a nálam jóval tehetségesebb, professzionális alakításokat produkáló színészeket és elbűvöl tökéletes mozgásuk, általam képtelennek vélt megoldások tömkelege. Elkápráztatnak. Csak miután a káprázat fényei kialusznak, és vége a mutatványnak – üröm marad a helyén. Nem kaptam semmit a látványon kívül. Belenéznek mélyen a szemembe, belelátnak a vesémbe, kényelmetlen helyzetbe hoznak, felkavarnak és idegesítenek – de megoldást nem nyújtanak, nem kínálnak. Nincs náluk.
Mire is való a színház, a művészet egyáltalán?
Mintha a kiábrándult emberiség mindent feladott volna, már nem remél semmit, nem tart semmitől, nem szent neki semmi, nincsenek tabuk, titkok, nincs értelme az életnek sem, csak vegetálni kell, csak ezt lehet… Degradál. Lefokoz. Emberségemből kivetkőztet, levetkőztet. Véglény vagyok, eszem, iszom, szeretkezek, ölök, rabolok, létezem. Ennyi az élet? Ennyi lenne? Erre jutott az emberiség?
Viccet csinál abból, amire életek mennek rá, abszurd helyzeteket abszurd humorral ad elő, amire a közönség abszurd módon reagál. Vihog.
Kimenekülök. Nem akarok közéjük tartozni. Én nem vagyok abszurd, nekem konkrét életem van, ha ki is akarnak fordítani magamból, nem sikerülhet nekik, mert azt még senki sem élte túl. Az akkor már nem színház, hanem viviszekció. Élveboncolás.
Értem és érzem a vágyat, a kívánságot, az erős vonzalmat az után, ami más, ami tiszta, ami tökéletes, ami VALÓBAN IGAZ – csak az útját nem találják. Talán így nem is lehet. Talán más módja van a keresésnek. Ha a nagy ricsajban elnémulnánk egy időre – meghallani a szívverésünket.

2018-11-29.

1. B.Tomos Hajnal:
   2018. december 4. 18:26

   Úgy gondolom, hogy mindez az ÚJ, a MÁSSÁG keresése miatt történik és nem vesszük észre, hogy ezért a mások által már megtalált JÓT, SZÉPET, NEMESET áldozzuk fel, nemcsak a szinházban.

2. Nászta Katalin:
   2018. december 7. 11:22

   Igazad van.