Murvai László: Bárd Oszkár
Napjainkban bizonyára kevesen tudják pontosan, hogy ki volt Bárd Oszkár? Azt pedig, hogy 2018-ban emlékezünk/emlékezhetünk meg az író születésének 125. évfordulójáról, bizonyára még kevesebben.
Az évforduló alkalmából hívott meg a Helikon – Kemény János Alapítvány, hogy ismertessem az író életének és munkásságának fontosabb eseményeit. A megemlékezésre Marosvásárhelyen, a HKJA által szervezett Helikoni Esték című rendezvény keretében, a Magyar Unitárius Egyház templomának konferencia termében került sor, ez év október 18-án. Külön köszönetet szeretnék mondani a HKJA vezetőinek a lehetőségért, valamint Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznőnek, aki az előadásom „illusztrátorának” a szerepét vállalta, és több Bárd Oszkár verset mutatott be a hallgatóságnak, közismert előadói művészetének nemes „fegyverzetében”.
Az akkor és ott elmondottakat, a hallgatóság kérdéseit továbbgondolva határoztam el, hogy Bárd méltatlanul elfeledett alkotó tevékenységét kissé közelebb hozom a mai olvasóhoz. Mivel az íróról leginkább a művei és kevésbé a róla szóló értékelések vallanak leginkább; mert ma már az író alkotásai vagy a róla szóló korabeli kritikák csak a beavatottak számára elérhetőek… Írásomhoz Kilyén Ilka színművésznő Isten Kezében című CD-jének egyik versét is elérhetővé tesszük… (Bárd Oszkár Én meg akarom magam tartani c. verséről van szó.)
Ki volt Bárd Oszkár?
– kérdezheti az olvasó. Engedtessék meg nekem, hogy életrajzi adatainak ismertetése előtt az író egyik, Hatvany Lajoshoz írott leveléből hosszan idézzek. (A levelet a Magyar Tudományos Akadémia Kéziratára őrzi. Ott találtam rá és építettem be Bárd Oszkárról írott monográfiámba, amely 1998-ban jelent meg a Kriterion kiadónál. Írásom azon idézeteit, amelyek esetében nem jelölöm a forrást, monográfiámból vettem. ML)
„Az éjszaka olvastam az Ady világa első füzetét. Hát aki olyan keserves csalódásokon át is, aki a „hontalanság ötödik évében” is ilyen tisztán mámoros szerelmese a versnek, ahhoz nyugodt lélekkel bekopoghatok, ott a beteges érzékenységemet nem kell féltenem. Jövök tehát és kérem Hatvany Lajost, fogadjon szívesen. Hogy mit akarok? Becsületes, egész szívet és megérteni törekvést. Panaszolni szeretnék, szerencsétlen korom szerencsétlen poétája, ki olyan szerencsés volt, hogy szűk kis Erdélyében elismerést nyert, s ki az erdélyi drámaíró büszke címét viselni kénytelen, mikor ezerszeresen érzi, hogy lírikus a javából (…) Három év alatt öt darabomat hozta Janovics Jenő (A két világháború közötti Kolozsvári Magyar Színház alapítója. ML) s a többi erdélyi színház, siker, elismerés, de most már hiába kér a kolozsvári színház darabot, fáj odaadni bármit is, mert számomra elvégződik, amit odaadok, de egyszersmind senki nem leli meg az én elvesztett kincsemet. Megtapsolnak és azzal vége. Megtapsolnak s én érzem, hogy mennyivel jobb a darabjaimnál az a zsugorin őrzött ezer vers, s hogy azokat sohasem adhatom egészen oda senkinek, hiszen nem könnyű gyönyörűségek feküsznek bennük, kínlódást, vért és szívet kellene adni annak értük, aki foglalkozna velük és főleg sok időt. S olyan természetes, hogy mindenki magával van elfoglalva.
Bárd Oszkár
Hát kérdezem tisztelettel Hatvany Lajost: adhat-e időt és szeretetet számomra? Ha csak kicsi az érdeklődése, akkor engedje meg nekem, hogy ne jöjjek ismét.”
A fenti idézet megírásának módja, stílusa, sok mindent elárul egyrészt Bárd Oszkárról adatszerűen, másrészt egyéniségét, túlfűtött lelki világát is közelebb hozza az olvasóhoz. Először az a tény, hogy éjszaka olvasta Hatvany könyvét. Azért éjszaka, mert napközben körorvosi tevékenysége foglalta le, tehát nem igen adódott idő az olvasásra. Hatvany, írja Bárd Oszkár, akárcsak ő, a vers szerelmese. Maga is tisztában van „beteges érzékenységével”. A továbbiakban beszámol arról, hogy sikeres drámaíró. Ez tény. Szó szerint is egyet érthetünk vele. Ezt darabjainak újraolvasása, valamint a húszas-harmincas évek színikritikusai egyértelműen igazolják. Ugyanerről vallanak a kortárs színi kritikusok is. Álljon itt Kötő József értékelése Bárd Oszkár drámaírói helyéről és szerepéről:
„A két világháború közötti romániai magyar drámairodalomból számontartunk jelentős színpadi műveket, de ilyen értékű és mennyiségű drámai munkásságot Tamási Áronon kívül senki sem mondhat magáénak.” (Liszt – Citera – Taposómalom. Bukarest.1989. Összeállította, a bevezető tanulmányt írta Kötő József.)
Mindezek ellenére Bárd Oszkár lírikusnak és „zsugorin őrzött ezer vers” alkotójának tekinti magát. Nézzük sorra a tényeket. Két verseskötete jelent meg. Az Erdélyben megjelenő napilapok, folyóiratok majd mindenikében jöttek versei. Nagyon sok verse kéziratban maradt. Az idézett írás állításaihoz magam annyit fűzök hozzá, hogy Bárd Oszkár inkább egyszerre volt kora értékes drámaírója és lírikusa, bár a líra szövetét verseiben olykor filozófiai indíttatás, olykor pszichoanalízis feszegeti.
Egyetlen novellája jelent meg nyomtatásban. Különben a próza műneme nem állt közel hozzá. Itt említem meg, hogy Gaál Gábor, a Korunk főszerkesztője, aki közölte verseit és egy egyfelvonásos színművét a folyóiratban, és akivel élénk levelezési kapcsolatban állt, a próza felé is irányítani szerette volna:
„Nem akarom letéríteni eddigi útjáról, – írja Gaál – amikor prózára kérem, viszont szeretném felszabadítani a vershez való kötöttsége alól, korántsem véglegesen, de kirándulásokra.” (Gaál Gábor. Levelek. Bukarest.1975. 48. Sajtó alá rendezte, jegyzetekkel ellátta és az utószót írta Sugár Erzsébet.)
Érdekes, hogy a műnemeket néha keveri. Liszt Ferencről pl. saját műfaji besorolása szerint „színpadi regényt” írt. Több versét akár jelenetezni is lehetne…
Pusztai Péter rajza