Kerekes Tamás: A regény rabjai (negyedik valami vége)
– Megismétlek egy kérdést, amelyet már korábban feltettem: Júdás házad táján lakozik?
– Szerintem a Poliarcha nem örülne, ha sokat beszélnék Júdásról.
– Ő különösen érdekel. Az evangélium a fellegekbe emeli a szeretetet és az igazságszolgáltatást. Péter gőgből, hiúságból és talán félelemből tagadta meg mesterét. Júdás valami hasonlót tett, de átlátható indokból. Azonban Péternek a haja szála sem görbült ezért. És Júdás?
– Júdás, mivel halott, örökkévaló.
– De hol van?
– A halottak nem rendelkeznek holléttel. Nekik állapotuk van.
– Elnyerte Júdás a Paradicsomot?
– Pulchritudo tam antiqua at tam nova sero amavit.
– Te csűrsz-csavarsz és köntörfalazol. Felelj igennel vagy nemmel erre: volt-e aranyered?
– Igen. Ez az egyik oka, hogy nem szívesen öltök testet.
– Volt Júdásnak valamilyen testi baja?
– Nem olvastad a munkáimat. Nem én építettem Isten Városát. Legföljebb is csupán szerény városi kerületi tanácsnok lehettem, sosem főjegyző. Hogy Júdás megboldogult-e az Úrban, olyan kérdés, amellyel kapcsolatban értesíteni kellene a Poliarchát.
– De Quincey azt tartotta, Júdás azért követte el az árulást, hogy így késztesse Mesterét istenségének hivatalos kinyilvánítására. Mit gondolsz erről?
– De Quincey is szedett narkotikumokat.
– Majd minden, amit tanítottál, vagy írtál, híjával van a Descartes-i precizitásnak.
– Descartes recitalista volt, vagy formulista, amiről azt hitte, gyakran tévesen, hogy igazi tudás. Ő maga semmi újat nem állított fel, még olyan rendszert sem, amely újfajta kutatásmódszertant alapoz meg. Nagyon szeretitek idézgetni tőle, hogy Cogito ergo sum. Olvasd el a munkáimat. Onnan lopta. Lásd dialógusomat Evodiussal a De Libero Arbitrio, azaz a Döntésszabadság kérdéséről. Descartes túl sok időt töltött ágyban annak az állandó képzelődésnek kitéve, hogy gondolkodik. Te sem vagy mentes egy hasonló kóros elváltozástól.
– Elolvastam az Egyházatyák összes filozófiai műveit Nicaea előtt és után: Krizosztómot, Ambrust, Atanázt.
– Ha olvastad is Atanázt, nem értetted meg. A tanulmányaid eredményét talán nevezhetjük patrisztikus süketológiai korpusznak.
– Köszönöm.
– Szívesen.
– Az elsődleges dolgok – létezés, idő, istenség, halál, paradicsom, a sátán pokla, ezek absztrakciók. A kijelentéseid ezekre vonatkozóan értelmetlenek, és az értelmetlenség magában nem áll össze.
– A diskurzus a szavakban létezik, és lehetséges nevet adni annak is, ami nem érthető, sem fel nem fogható az emberi értelem számára. Az a kötelességünk, hogy Isten felé törekedjünk gondolatban és szóban. De legvégső kötelességünk az, hogy higgyünk, hogy legyen hitünk és tápláljuk azt.
– Úgy veszem észre, néhány kijelentésed eretnek és gonosz. A bűnről azt mondtad, szükséges az univerzum tökéletességéhez, és a jótettek annál inkább fénylenek a sötét mellett. Azt mondod, nem Isten az oka gonosz cselekedeteinknek, hanem a szabad akarat az oka. Isten mindentudásából és előrelátásából következik, hogy tudja, az ember vétkezni fog. Hogyan létezhet hát szabad akarat?
– Istennek nincs előzetes tudomása. A tudás az övé, ő a tudás maga.
– Az ember tettei eleve elrendeltetettek, ezért nem lehet szabad akarata. Isten teremtette Júdást. Gondoskodott neveltetéséről, taníttatásáról, üzleti sikeréről. Azt is ő rendelte, hogy Júdás árulja el Isteni Fiát. Hogyan lehet akkor Júdás bűnös?
– Attól még, hogy ismerte a szabad akarat kimenetelét, Isten nem korlátozta, vagy irtotta ki azt.
– A fény-árnyékos úriember, akit valaha úgy tiszteltél, Mani azt állította, hogy Káin s Ábel nem Ádám és Éva gyermekei, hanem Éváéi és a Sátánéi. Akárhogy is legyen ez, az édenkerti bűn elképzelhetetlenül távoli korban történt, éonokkal ezelőtt az időszámítás világi rendszere szerint. Ugyane rendszer szerint a Megtestesülés és a Megváltás tana nincs egészen kétezer éves. Vajon a számlálatlan milliók és milliók, akik a Teremtés és a Megváltás között születtek, mind elveszettnek számítanak-e, hiszen bár személy szerint bűntelenek, az eredendő bűnben haltak meg, és eleve kárhozatra vannak ítélve?
– Ha ismernéd Istent, ismernéd az időt. Isten az idő. Isten az örökkévalóság szubsztanciája. Isten nem különbözik attól, amit mi évekként fogunk fel. Istennek nincs múltja, nincs jövője, nincs jelene az ember röpke életének mértéke szerint. A különbség, amelyről a Teremtés és a Megváltás között beszéltél, annyira nem létezett, hogy kifejezhetetlen.
– Ez az az okfejtés, amelyet én „porhintésnek” neveznék, de feltételezve, hogy az emberi lélek halhatatlan, a lélek geometriája bizonnyal körkörös, és, miként Istennek, ennek sem lehetett kezdete. Egyetértesz ezzel?
– Kegyelettanilag érvelhetünk így.
– Tehát a lelkeink léteztek, mielőtt a testünkbe kerültek volna?
– Mondhatjuk.
– Akkor hol voltak?
– Csakis a Poliarcha a megmondhatója.
– Fel kell tételeznünk, hogy létezik valahol egy végtelen tára a még testet nem öltött lelkeknek?
– Az idő nem avatkozik bele az isteni teremtésbe. Isten képes olyasmit teremteni, amely rendelkezik az öröktől fogva létezés tulajdonságával.
– Van értelme annak, ha kikérdezlek téged Plótinosz és Porfiriusz művei iránti egykori lelkesedésedről?
– Nincs. De a manicheus fény-sötétség, jó-gonosz dualizmusnál messze helytállóbb volt Plótinosz értelem-anyag dualizmusa. Emanációs tanában Plótinosz csak alig tévedett. Plótinosz jó fej volt.
– 372 körül, amikor te tizennyolc voltál, felvetted a manicheizmust, és nem vetetted el a furcsa hitvallást, csak tíz év múlva. Mit gondolsz most erről a babilóni kozmológia és buddhizmus kotyvalékáról, a fényről-sötétségről szóló kísérteties elméletekről, a Kiválasztottról és a Hallgatókról, meg azokról a parancsokról, hogy tartózkodj a vörös hústól, a kétkezi munkától és az asszonyokkal való érintkezéstől? Vagy Mani állításáról, hogy ő nem más, mint Paraklétosz?
– Miért most kérdezel, amikor már elolvashatod az eretnekség elleni traktátusomat, amit 394-ben írtam? Ami pedig magát Manit illeti, talán vesd össze az én álláspontomat a perzsa királyéval 376-ban. Elevenen megnyúzatta Manit és keresztre feszíttette.
– Hamarosan mennünk kell.
– Igen. A levegőtök már majdnem elfogyott.
– Akkor még egy kérdés egy olyan témáról, amely mindig is zavart engem és amelyről semmilyen forrás sem tőled, sem mástól nem ad felvilágosítást. Néger vagy?
– Római vagyok.
– Gyanítom, a római neved kérkedés, vagy álca. Berber családból vagy, Numídiában születtél. Azok az emberek nem fehérek voltak. Sokkal inkább van közöd Karthágóhoz, mint Rómához, és még a latinságodban is vannak pun korrupciók.
– Civis Romanus sum.
– A szülőfölded népét ma araboknak nevezik. Az arabok nem fehérek.
– A berberek szőke, fehér bőrű emberek voltak, gyönyörű kék szemekkel.
– Minden valódi afrikai, tekintet nélkül a kontinensen lévő rassz-egyvelegre bizonyos mértékben néger. Noé fiától, Hámtól származnak.
– Nem szabad figyelmen kívül hagyni az afrikai napsütést. Olyan ember voltam, aki könnyen lesült.
– Milyen érzés a mennyekben élni a teljes örökkévalóságig?
– Teljes örökkévalóság? Úgy gondolod tehát, hogy vannak töredékes, vagy átmeneti örökkévalóságok?
– Ha megkérlek, megjelensz nekem holnap?
– Számomra nincs holnap. Vagyok. Számomra csak a mostság létezik.
– Akkor majd várunk. Köszönöm és viszlát.
– Viszlát. Óvatosan a sziklákon. Isten veled.
Némi kapálózás után, Hackettel az élen, hamarosan rátaláltak a vízre és visszatértek a való világba.
Senki nem azonos itt önmagával: az elbeszélő és elbeszélésének a szereplői folyvást egymásba csúsznak, illetve új és új módokon különülnek el egymástól, hogy a végén kiderüljön: az elbeszélő, aki nem tudja a saját nevét, halott személy, kísértet. A regényben megjelenő fizikai világ is képtelenségek halmaza: itt a fényből hangot lehet mángorolni, a tárgyak önmaguk egyre kisebbedő másainak végtelen sorát tartalmazzák, a tükörképek újabb és újabb tükörképeket mutatnak a végtelenségig, az emberek – kölcsönös atomcsere révén – fokozatosan biciklikké, a biciklik hasonlóképpen emberekké válnak, van ember, aki hatvanhárom százalékban már bicikli, s van bicikli, amely negyven százalékban már ember. A regény – legalábbis nekünk – hazabeszél: mintha Karinthyt olvasnánk
A második fejezet ugyanis a nagyszerű De Selby egy kivált elgondolkodtató – máshol lábjegyzetekben taglalt – eszme-futtatásával indul, amely szerint többnyire azért tartózkodnak az emberek egyre többet a négy fal között, mert fokozott értéket tulajdonítanak az olvasásnak, a sakkozásnak, az italozásnak, a családi életnek stb. E házakat két részre bontja: tetőnélküliekre és oldalnélküliekre. Ám nem is sokkal arrébb már a különböző szelek különböző színéről olvashatunk, az alszelekről, amelyek meghatározzák a születés pillanatában a gyermek további életét…
Van benne rendszer, szokták mondani. Ugyanakkor akár azt is, hogy nincs, inkább szép, abszurdan szép. Hogy mindaz a halált megvető unalom, amely az életünkről való tudásból sugárzik, egyszeriben ilyen szép őrülettel is elmondható, rendszerbe állítható, mintegy visszamutat bizonyos nyelvi alkímiák szellemvilágába.
Talán nem állítom túl messze a kakast a szemétdombtól, ha azt mondom, az emberi agy szellemének mozgása leginkább az abszurdnak, ironikusnak nevezhető szövegféleségeken érezhető és élvezhető, tapintható és látható a legelementárisabban.
Flann O’Brien szelleme jön-megy a regény lapjain, abszolút érezhetően lesz jelen, feldob, majd megold dolgokat, vagy ha nem megold, akkor leráspolyozza a feltűnően odatett durva kitüremkedést. Ritka izgalmas szellem pulzál a könyvben, annyi bizonyos. Már annak, akinek van ehhez antennája.
Kvázi magyarázat nélkül tudunk meg ilyeneket, hogy az igen és a nem közül általában jobb válasz a NEM, és be is mutatja, hogyan működik egy párbeszéd, ha az egyik ember a „nemes” stratégiát követi: szimbolikus ugyan, de hiteles. Vagy: a világban a rossz és a jó emberek aránya három az egyhez.
A regényt egyes szám első személyű narrátor meséli el, aki e különös világban megpróbál kiigazodni, előbb hangot ad értetlenségének, de mert látszik, értetlensége ellenére ez a világ működik, esetleg őbenne lehet a műszaki hiba, gondolja, ám az az utolsó oldalakig fel sem merül benne, hogy talán azért látja olyan furcsának a világot, mert halott. Bumm!
És akkor a könyv nagyobb részéről még szó sem esett: a rendőrökről, például.(Podmaniczky Szilárd)
„Már eddig is túl sok ember halt bele,
hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”
Magyar Irodalom Rt.
Pusztai Péter rajza