2

Napokig töprengtem, variáltam, kombináltam. Hasztalan, egyetlen olyan szám sem jutott az eszembe, ami nemcsak különleges, hanem új is lett volna egyúttal.
– Szerintem felejtsd el az egészet – tanácsolta Vaszi, csapatunk legidősebb tornásza, egy sovány, magas villanyszerelő, aki maga is kötéltáncos volt valamikor. – Nehéz kenyér ez, pajtikám. Egy artista folyton úton van, keményen edz, és fáj, mindig fáj valamije: a csuklója, háta, karja, lába. Alkoholt, kávét nem ihat, a bagózás tilos, azonkívül sohasem tudhatja, mikor esik le a trapézról, kötélről, melynek következményei egész életét megváltoztathatják. Miért nem tanulsz inkább mérnöknek?
Véleménye, amelyhez maga Szuhánek bácsi is csatlakozott, szinte letaglózott, és hosszú ideig kísértett. Egyedül Ţintea lelkesedett a tervemért. Szerencsére (vagy szerencsétlenségemre!) hamar összeszedtem magamat, és kétszeres erővel kerestem a megoldást.
– Hogy haladsz a számokkal? – kíváncsiskodott néhány hónap múlva Ţintea a tornateremben. – Kitaláltál már valamit?
– Ki, de még kell egy év ahhoz, hogy igazán beérjen – válaszoltam magabiztosan, tudniillik addigra valóban megszülettek a számaim.
– Bemutatnád nekünk is? – állt körül a többi tornászbarátom: Tisi, Vivi és Flórián.
– Majd jövőre. Nem eredeti számok, mint ahogy terveztem, viszont bármelyik cirkuszban felléphetnék velük, ha akarnám – büszkélkedtem a fiúknak.
– Mégis milyenek? Legalább magyarázd el, kérlek!
– Azt hiszitek, hazudok? – lestem el Vivi kacsintását mérgesen. – Bine. (Jó.) Képzeljetek el nyolc palackon két egymásra tett asztalkát, legfelül két székkel, körülbelül így – rajzoltam le a mutatványt egy papírra:

– Igen, és?
– Látjátok a támlákon ezt a két rúdfélét? Erre teszek egy hengert, a hengerre deszkát, utána jöhet a kézállás.
– A hengeren? – hitetlenkedett Flórián?
– Előbb a hengeren, utána két függőleges, egymással párhuzamos deszkán is.
– Nem semmi! – tátotta el a száját ezúttal Tisi barátom. – Más?
– Türelem! Egy év múlva mindent láthattok. Még egy félkézállást is, ami szintén nem semmi.
Hogy az ázsióm megnőtt, az nyilvánvaló. Még partnert is szereztem Flórián személyében. Ő volt a legkönnyebb, fejjel kisebb nálam. Segédmunkásként gürizett a petrillai szénbányában, emellett (esti iskolában) tanult, tornászott, festett és rádiókat javított. Amint látható, nem csak én akartam kitörni ebből a hegyek miatt idillikusnak tűnő, de valójában rideg-sivár világból.
Ettől kezdve három helyen edzettem: a csapatban, otthon és Ţinteaéknál, ahol életemben először lengtem a trapézon. Kint lógott a kertjükben két, kb. tíz méter magas pózna közt. Csak a háló hiányzott, de hát istenem, a cirkuszban sem volt mindig ilyesmi. Ide – Ţintean kívül – leginkább Tisi, Flórián és Vivi járt edzeni, valamennyi izmos, magas fiatalember. Ţintea szobafestő volt, Tisi hivatalnok, Vivi nyomdaipari dolgozó. Munkájuk mellett tanultak, tornász­tak, s még a kocsmák tájékára sem tévedt egyik sem, ami petrozsényi viszonylatban szinte különleges erénynek számított. Egyszer a súlylökést gyakoroltuk kisebb-nagyobb sikerrel. Jó ideje versengtünk, ám a golyót egyikünknek sem sikerült négy méternél messzebbre eldobni.
– Most figyeljetek! – jöttem ki a béketűrésből, felkaptam a súlyt, és teljesen szabálytalanul, mint egy kavicsot hajítottam előre.
Kerestük a golyót négy méteren, öt méteren. Eltűnt. Tűvé tettük érte az egész kertet, mégse bukkantunk a golyóra.
– Még ilyet! – hüledeztünk értetlenül. – Elnyelte a föld, a mennykőbe!
Végül a kerítésen túl, a szomszédék kertjében találtunk rá, úgy tíz méterre, mélyen a földbe fúródva.
Máskor öt fiú csimpaszkodott rám. Egy a nyakamba, kettő oldalról és kettő a mellemre, illetve hátamra, így sétáltam körül a kiskertet. Csoda, hogy a hátgerincem össze nem roppant a hatalmas súly alatt! De hát hallgattam én akkoriban az eszemre! Kezdetben nagyon féltem a magasban. Aztán ezt is megszoktam a trapézon és kézenállás közben fent a háztetőn, kint a strandon, az ugródeszkán, szakadékok szélén stb. Bár mindnyájan vigyáztunk magunkra, hébe-hóba azért le-lepottyantunk, és ilyenkor hol a bokánk ficamodott ki, hol a csuklónk rándult meg. És? Ebcsont beforr, különben is ez együtt jár az akrobatikus tornával.
Flóriánnal nálam, otthon is edzettünk. Hogy honnan volt ehhez annyi ereje, energiája, nem tudom. De bírta, valami nagyon hajthatta belülről ezt a szép arcú, arányos termetű csillésfiút. Még jobban is, mint engem, de hogy mi…? Sohasem kérdeztem, ő meg sohasem dicsekedett el vele. Így állt össze a repertoárunk, így értünk meg a porondra. Csupán a porond, engedély és közönség hiányzott.

(Folytatjuk)

Előzmények: I. rész /