Ujabb adatok Petőfi Sándor gyermekkoráról.

Ismét uj fölvilágositást nyertünk e tárgyban, mellyet nem ok nélkül hoztunk szőnyegre. Kedvelt költőnk életrajzának irója azon közlemények után, mellyeket lapunk hozott, maholnap egészen tisztán fogja láthatni Petőfi élete legelső szakának legalább főbb vonásait, mikről eddig semmit sem tudtunk. Azóta más lapok is hoztak e tárgyban közléseket, mellyek azonban több világosságot nyujtani nem valának képesek. Igaznak s más részt valószinűnek csupán az fogadható el, a mit eddig a Vasárnapi Ujság közlött. S most azon helyzetben vagyunk, hogy a lapunkban közlött adatok némellyikét is megigazithassuk. E napokban vettük Petőfi Sándor testvérének Istvánnak (Brünnben jan. 23-án kelt) levelét, mellyben tárgyunkra vonatkozólag többi között ezt irja:

„T. szerkesztő ur! Lapjának már két számában tusakodnak bátyám születési helye fölött. Sárkány János urnak tökéletes igaza van, minthogy a keresztelési anyakönyv nem hibázhatik. Sándor Kis-Kőrösön született 1822-ik év december 31-én, pontban éjféli 12 órakor* Hosszu életök folytában szüleim soha kedvesebb uj évet nem értek, mint az 1823-iki. Ötévi házasságuk után végre az ég egy fiuval áldotta meg őket. Ezt szüleimtől nem egyszer hallottam, s midőn felnőttem, számtalanszor olvastam a „Nagy Biblia” melléklapján atyám jegyzetét: „Sándor fiam született” stb., hol harmadfél év mulva saját nevem is ragyogott. – Bátyám egészen hat éves koráig Félegyházán volt szüleimnél s ekkor Kecskemétre adták Hábel József urhoz, ki atyám akkori félegyházi s kecskeméti székeinek haszonbérlő társa volt. Két évig járt Kecskeméten az evang. alsóbb iskolába, s midőn innen visszajött, szüleim Félegyházáról már Szabadszállásra költöztek, s innen nem sokára Szent-Lőrinczre (Tolnamegyébe) vitték iskolába, hol legalább is egy évet töltött. Visszaértével Pestre vitték, hol három évig, azután Aszódra, hol szinte három évig járt iskolába. 1838-ban Selmeczre vitték a rhetorikába, hol azonban félév mulva bucsút vett a kapufélfától. A mi azután történt vele, nem tartozik a dologhoz, mellyről szó van, tehát elhallgatom.

Az elősoroltakból látni fogja ön, hogy bátyám gyermekkora legkevésbé illeti Szabadszállást, hova ő, ugyszolván, csak látogatásra jött az iskolai szünnapokban, s iskolába nem járt soha. Csodálom, hogy tanulótársai akadnak Szabadszálláson. Itt tévedés van a dologban. Az illetők épen nem tisztán emlékeznek, ha – mint Vörösmarty László ur irta – „a jó módban növelt, lion gatyás, halvány és vékony, de eleven fiut, ki élénk kedvvel nyargalta össze velök az iskola tágas udvarát és a ki apjának szilaj lovait megnyargalta stb.” bátyámnak tartják. Ez mind csekély személyemről van mondva, nem bátyámról. Azonban megbocsátható, hogy sokan inkább a költőt akarják játszó gyermekpajtásoknak vallani, mint annak öcscsét, kinek minden érdeme bátyja nevének viselésében áll. – Sándor némileg más alakban is tűnik fel Vörösmarty L. ur tolla után, mint a minő valóban volt gyermekkorában. De ezen csodálkozni épen nem lehet, minthogy V. ur az adatokat elbeszélések után állitotta össze se ezek nem mindenkor hívek. Sándor igen csendes, szelid, magányt kereső gyermek volt; számtalanszor megpirongatták szűleim, ha rokonaink hozzánk jöttek, mert társaságunkat mindig kikerülte, bezárta magát a szobába s könyvei közt lelte mulatságát. A lovaglásnak pedig épen nem volt barátja: ha ráült is apám kedves lovára (a hires „Lengyel”re, mellyre talán még fognak emlékezni Szabadszálláson, mert azt a lovak királyának nevezték), melly bárányszelidséggel birt, azt mindig a kocsisnak kellett tartani. Később ugyan bátrabb lett, de azért lovas gyerek nem vált belőle. 1849-ben Budán láttam őt utolszor lovagolni; még emlékszem a megjegyzésre a mit tettem: „Látom, Sándor, megülöd a lovat, de lehető roszul.” Ha elpörlöm bátyámtól a lovaglási ügyességet, ezt csak azért teszem, hogy dicsősége koronájában hamis kő ne legyen – ha különben ez is a korona egyik ékszerét tenné. – Még kevésbé szólottam Vörösmarty L. ur és Szabadszállás ellen, csak az igazság érdekében emeltem szót, mit önök nyomoznak. Szabadszállás nekem mindig kedves és felejthetetlen marad, mert – szülőföldem. Egyetlen ohajtásom: hogy ott, hol a fényes nap először lövelte rám sugarait, lássam azokat utóljára is ragyogni.

Petőfi István.

(Vasárnapi Újság, 1857. február 1-én / 5. szám)