Már feszegetjük a határokat az élet minden területén. Sokszor olyan nehezéket visel az ember, ami meghaladja a saját teherbíró képességét. Van, hogy nem értjük magunk sem, honnan van erőnk mindezt kibírni. Nem egyszer hallom: „valahogy kibírom”, „valahogy eltelik”, „valahogy túlleszek rajta”. Hogyan lehet így élni? Miért kell „kibírni”? Valóban erről szólna az élet?
Idős emberek magukra hagyva élnek, kiszolgáltatva az öregségnek, betegségnek és másoknak. Nincs kire számítaniuk, tehetetlenek. Legfeljebb a családtagokra alapozhatnak, de ők sem tudják megadni, amire szükségük van. Hiszen a „gyermek”, aki már középkorú felnőtt, még mindig a saját életútját egyengeti, még mindig érzelmi-, anyagi válságban szenved, esetleg annyira beteg, hogy már ő szorul gondozásra. Mégis övé a felelősség, hogy idős szüleit ápolja. Vállunkat felvonva, kezeinket kifordítva, szemünket tágra nyitva kijelenthetjük nagy természetességgel: „hiszen ez mindig így volt, mióta világ a világ, gyermekeik gondoskodtak az idős szüleikről”.
Csak hogy mi is tudjuk, mi is érezzük, nincs súlya ezeknek a szavaknak. A felelősségtudat bennünk van, tudjuk, hogy mit kellene tenni, és tesszük is a dolgunk… na de milyen áron? Régen, amikor a nagyszülők szeretetben megfértek a gyermekeikkel, unokáikkal, amikor nem volt kérdés az anyagi biztonság, a lelki kötődések szilárd alapja, amikor az apa dolgozott, anya elláthatta a házi munkákat, mindenki békésen élhetett annak rendje és módja szerint. A ma középkorú embere az, aki tisztességet, felelősségvállalást, becsületet, erkölcsöt tanult a családi környezetben, aki az iskola padjaiban megtanulta az alázatot, udvariasságot, tiszteletet a tanárai, embertársai iránt, akit úgy neveltek, hogy „ a munka nem szégyen”, s „az elkezdett munkát be kell fejezni”, s ezáltal kitartásra ösztönözték, most a lehetetlennek van kitéve. Hiszen a munkahelyén teljesítenie kell, különben könnyen kirúgják, a szülő felé szintén teljesíteni kell, hiszen ő az egyetlen, akire az támaszkodhat, és külön teljesíteni kell a gyereke felé, aki megtanult egy olyan rendszerben élni, hogy bátran elküldheti melegebb éghajlatra az apját vagy anyját azon az elven, hogy alanyi jogon kijár neki a szabad véleménynyilvánítás. A „most felnőttje” teljesítette szülei akaratát, gyermeke akaratát, és ma is abban a helyzetben él, hogy szétszakadna ezerfelé. Lassan feldarabolódik, felőrlődik, és miközben lesi az öreg szülő óhaját, szalad az orvoshoz, kínlódik munkahelyén, és kétségbeesetten reménykedik, hogy mindenkinek meg tudja adni azt, ami jár. Vannak szomorú esetek, amikor az idős, 80 éves szülő ápolja 50 éves gyermekét. Valamikor az volt természetes, hogy a gyermek ápolja idős szüleit, és a gyermeke temette el őket. Most viszont fordult a kocka, hiszen a határok feszegetésével nem biztos, hogy oly hosszú élet adatik meg a „most felnőttjének”, mint az elődöknek. Annak idején még elég korán elmehettek nyugdíjba az emberek, élvezhették munkájuk gyümölcsét. De az az idő valóban a múlté.
Az idős, beteg emberek nem értik, mivel érdemelték ki, hogy magukra hagyták őket, pedig ők mennyi mindent megadtak gyermekeiknek. Gyakran éheznek egy jó szóra, vagy csak valakinek a jelenlétére. Szívszorongató, igaz történetek, miket megélnek az idős, beteg emberek. Csak a „most felnőttje” tudja, érti, és érzi, hogy nem bír többet tenni. Egyszerűen: túl sok ez neki. Összecsapnak a hullámok a feje fölött.