Olvasónapló Sarány István Garabonciások c. könyvéről

Tévés forgatócsoport a Rétyi Nyír táncdal fesztiválon. Boros Zoltán, talán Öllerer József, az operatőr és Dan Grigore Popa (bajusz), a rendező. A romániai magyar könnyűzene kitartó támogatói voltak / Csutak István fotógyűjteményéből

A könyv fejezetei úgy követik egymást, mint az összeillő, akkurátusan elrendezett kártyalapok. Mert egy könyv megírása, szerkesztése erősen hasonlatos a kártyajátékhoz: össze kell gyűjteni, majd el kell rendezni a lapokat, hogy a végén mindent hatásosan kitehessünk az asztalra.

Sarány könyvében ellentmondásos dolog volt számomra, hogy a szövegben, nem kevés helyen az ember a saját gondolatait, megállapításait is fölfedezze. Pár éve (2012) írtam egy tanulmányt a Pro Minoritate folyóirat felkérésére a hajdani Ifjúmunkás Matinékról, s mindarról, ami összekapcsolta azt a romániai magyar könnyűzene történetével. A tanulmányt saját emlékeimből és az általam elérhető sajtóanyagok, dokumentumok alapján állítottam össze.

Egyrészt, most örvendek, hogy hivatkozási pontot jelenthetett a Garabonciások megírásában, másfelől szokatlanul, olykor idegenül csengenek a mondatok, a papírra vetett megfigyelések és értékelések: kérdőjelekkel nyúl utánam a múlt, hogy vajon egészen biztos vagyok-e állításaimban? Hiszen lám, ezek most már nem egyszerűen leírt mondatok, ahogy hittem róluk valamikor, nem csupán egy kiterített kártyaalakzat, hanem hivatkozási alap, támpont, amire mások bizalommal építenek, amihez vissza-visszanyúlnak, amit komolyan vesznek.

Ugyanakkor elképzelem a könyv szerzőjének a helyzetét is, aki kénytelen megbízni forrásaiban, hiszen ő nem volt közvetlen tanúja az erdélyi magyar táncdal születésének, azoknak az időknek, amelyek a műfaj megszületésének és gyors fejlődésének a feltételeit megteremtették. Muszáj volt bíznia a gondosan összegyűjtött könyvészeti anyagban, még akkor is, ha azokban nem egyszer ellentmondásokra – olykor éppen parázs vitára, személyeskedésekre – bukkant. Tapasztalhatta, hogy minél jobban felizzanak könyvészete szövegeiben az indulatok, annál biztosabb, hogy jó nyomon jár – a feszültségek, hiúságok, sértődések felbukkanása azt jelzi, hogy van már miről tárgyalni, a folyamat beindult, a termés elkezdett beérni, most már a kritikusoknak és a közönségnek kell felnőniük az új helyzethez, az új műfajhoz, ami nem idegen ugyan a számukra, de szokatlan, hogy magyarul épül be a mindennapi életébe.

Érdekes fejezet számomra az, amely azt taglalja, hogy mit látott-tapasztalt a már akkor is kétszeresen is klasszikusnak számító Méliusz József a fiatalok forradalmi mozgalmaitól pezsgő 68-as Párizsban. Akkor én hozzá képest fiatal voltam, s most azt látom, hogy értette is, meg nem is a történéseket. Mint ahogyan magam sem értettem tökéletesen, milyen korban éltem. Aztán rendre minden letisztult, elrendeződött. 1968 is, a későbbi esztendők úgyszintén. A Garabonciások a maga értelmező módszerével hozzásegít ahhoz, hogy a kritikai látásmódot gyakoroljam saját múltammal kapcsolatban is. Sarány István látszólag elhisz mindent, amit elődei tanúságként föltálaltak és hátrahagytak a jelennek. Nem diszkriminál a vélemények között: inkább csak szembesít. Az értelmezés, a döntés a mi kezünkben marad.

Csutak István és bandája, amellett, hogy belenőtt, szervesen belesimult a folyamatba, egyben alakított, változtatott is rajta, sajátos jegyekkel gazdagította azt. Alakult, miközben maga is intézménnyé vált, s története ezért hordozhat megkerülhetetlen tanulságokat. És hogy milyen értékek keletkeztek a működése nyomán, arra szerencsére hangzó és látványanyagok is maradtak fenn – ha nem is olyan mennyiségben és minőségben, ahogy az ember szeretné. Sarány munkájához hozzá lehet tenni ugyanis egy jókora mennyiségű tényanyagot – korabeli kép- és hangfelvételt, ami önmagáért beszél. Ilyen értelemben nem csupán a Garabonciás él – mert a könyvben olvashatunk róla, hogy miként sikerült új életre kelnie hosszú évtizedek kényszerpihenője után – , hanem mindazon együttesek, akikről olvastunk-hallottunk ugyan a könyvben, de ma már nincsenek; s mégis jóval többek nosztalgikus emléknél, ma is láthatók és hallgathatók. Olyanok, amilyenek lehettek – erről szól Sarány István a Garabonciások-ban.

Forrás: urszu2 b

(Folytatjuk)