Valahogy nem rajongok azokért, akik azt bizonygatják, nem is lett öngyilkos. Annyira sérülékeny volt és sebezhető, annyira földönkívüli, annyira kevéssé polgári, hogy akkor is öngyilkos lett, ha nem lett öngyilkos, és ha a vonat kerekei nem ott és nem úgy. „Bogár lépjen nyitott szemedre”, „Ettelek volna meg!” – ez csak két idézet a borzalomból, és hol van még az Iszonyat, meg a Szabad-ötletek jegyzéke. És egyáltalán, hogy éljen az, aki hiába szeret?
De nemcsak bánatában, szorongásában volt földönkívüli, hanem a békéjében is. „Jöjj, testvérkém, atyánk, a bujdosó nap / a távol falujába ballagott. // Fönn már kigyujtják üvegét a holdnak, / a hamvas, égi templomablakot. // Fészkében ring a száz cikázó fecske, / szívemben minden mámoros szavad. // Reszket – mint ujjunk – mind a levelecske / és röghöz szorul a rög és tapad. // Egymás mellett mi is rögök vagyunk most, / minket a gyönge, friss vetés szeret. // Jöjj, kedvesem, tested lelkembe hullasd, / bennünk a föld barázdát rejteget. // Az est sötét báránya ballagóba, / feketébb hulló selyemgyapja már. // És szõke hajad mintha mezõ volna, / mit teljesen betölt a holdsugár.” Van ennél éteribb, szebb, zsigeribb? Hogy hiába keresel, ilyent magadban nem találsz? Van szerelmesebb?
Van hazább, mint a Hazám vagy A Dunánál? És mennyit dolgozott mindkettőn, mondom azoknak, akik szerint a költőnek csak meg kell hallgatni a fenyvesek suhogását és a palimadarak csicsergését.
Nem fogom felsorolni az összes ismert és ismeretlen művét. Azt azonban nagyon sajnálom, hogy mint az Adyét, az ő hangját sem hallom majd soha.