Előbb csak ki a folyosóra,
majd egy naposabb oldalra,
zajos pályaudvarra,
idegen repterekre –
távolságok csigalépcsőjén
nem a magasba,
de szótengeren túlra,
érintetlen láthatárok
ingovány-partjára –

már nem hívsz,
nem üzensz,
csak halkulsz egyre,
mint suttogott történet,
mert miért bolygatni,
ami már csenddé ülepedett?
kihűlt arcod a tükrömben,
hó lepte be nyomodat
s a hangodat feledés:
nincs közös kilincsünk,
mit reggel-este ugyanúgy érintsünk,
érkezőben a rám tekintés melege,
kihűlt az értés
veled osztott kenyere,
s álmaid térbe-röppenése
engem zárt be
soha-megtérésbe –

Fölöttem a semmiben
lógázó kérdőjel,
mint akasztott test
a nyálkás szélben:
mit kellett volna tennem,
hány lehetetlennek megfelelnem,
hogy legalább egy mondat
pontban végződhessen?