A szerző fotója

Utolsó novemberi utamról értem épp haza késő este, és az András-napi szemerkélő ködszitálásba léptem ki a metróból a reptérről jövet, a West Village-ben. Innen busz visz majd át haza, a keleti oldalra, az East Village-be. A 14. utcai megálló, ami két igencsak népszerű bulihely előtt van, túl zajos volt a hangulatomhoz, eldöntöttem, hogy a Bleeckerre megyek, egy megállóval fennebb, a végállomásra. Ott általában nem szokta senki sem várni a buszt. A hideg szélben kicsit összehúztam magamon a hosszú egyenruhakabátot, és a sálamat a nyakam köré fontam. Ha nem lettem volna olyan kutyául fáradt, akár gyalog haza is indultam volna keresztül a Village-en. Ez mindig kedvenc foglalatosságom, az esti séták a Village utcáin pedig annyi vidámsággal látnak el, és annyi gondolatot indítanak útjára bennem, hogy csakis hálás lehetek minden percért, amit itt tölthettem életemből. Amikor húsz éve először jártam New Yorkban, és Livia elvitt a Bleecker Streetre, hogy ott elárulja, sokéves itt tartózkodása nyomán bizton kijelentheti, az a kedvenc helye egész New Yorkban, olyan hirtelenül vesztettem el a szívemet a Village-ben, hogy azt sem tudtam, merről szedjem össze magam. A Village-nek a sármja két évtized távlatából is levesz a lábamról.
„Húsz éve ilyenkor szálltam gépre, és repültem át az óceánt életemben először, hozzád, New Yorkba.”
Livia, aki 98-ban légitársasági szolgálatáért kijáró ideiglenes belvárosi otthonát a Murray Hillen megosztotta velem két hétig, ezáltal megváltoztatta az életem. Nem különben azon a vasárnapon, amikor nem kellett dolgozni mennie, és velem töltötte a délutánt. Addigra én már bejártam a Times Square-t, az ikertornyok és a Szabadság-szobor környékét, sőt, még a Central Parkot is, rendes turistához illően. Akkor mentünk el a Bleeckerre, és jártuk be elejétől végig. És csak ámultam, mikor a filmdíszletre emlékeztető sokszínű, élénk boltsoron végigmentünk. Ott volt a nagy hanglemezbolt, mellette sajtot árultak, nagy kerek sajtok voltak tömbben a kirakatban, és szép, harapnivló háromszögek kivágva egyikből-másikból. Aztán a cukrászda, ahol helyben sütik a friss csokoládécsonkos süteményeket, áfonyás linzereket, túrótortát és pudingokat készítenek, és rengeteg gyümölccsel tálalják. Szemközt a sarkon a fűszer-csemege, ezerszínben pompázó virágcsokrokkal a bolt bejáratánál, és az Amy pékségének bódító kenyérillata. Elterjedt tévhit, hogy Amerikában nincs jó kenyér, és én is hajlamos voltam ezt elhinni a szupermarketbéli szivacskenyerek végtelen erdejében, amiknek összetevőiről ma sem tudok semmi biztosat. Szerintem valami műanyagból gyárthatják, lényegtelen. Lelke rajta, aki eszi. Anyagi okokból az én lelkem is volt rajta ideig-óráig, majd inkább elkönyveltem, nincs kenyér Amerikában, és csendben elfeledkeztem arról, ami otthon oly fontos volt nekem mindenkoron. Pedig, ha belegondolok, már első pillanattól tudtam ezekről a pékségekről, csak olyan mérhetetlenül drágán mérik az igazi kenyereket, hogy az nekem több napi költőpénzemet emésztette volna fel. S amíg turistálkodni jártam ide, inkább hasznosabb dolgokra költöttem pénzt azzal a gondolattal nyugtatva a lelkemet, hogy majd hazaérve bepótolom a kenyeres kieséseimet. A dolog akkor fordult komolyra, amikor már itt laktam, és mindent megadtam volna egy darab jó kenyérért. De nem adhattam meg. Mert nem volt. Legalábbis sokáig nem. Tovább a Bleeckeren egymást érik a ruhás boltok, exkluzív divatbutikok, a mézeskalács házak, a tűzoltólétrásak, az utca végén meg a Magnolia pékség. Akkor még csak finom tortáiért és süteményeiért volt híres, ma már a filmvilág zarándokhellyé tette azt is, meg az egész Village-et is, hisz talán nincs is olyan szeglete, ahol ne forgattak volna valami filmet vagy sorozatot. Nekem akkoriban még halvány sejtelmem volt csak a Jóbarátokról, már hogy a Friends sorozatról. Akkoriban zajlott, és minden szálával a Village-hez kötődött. Livia említette meg, nekem eszembe sem jutott volna, de, mint ahogy minden kezdő turista, a háromszögű tér parkjában álló szökőkútról máris megállapítottam, hogy az bizony a főcímből jólismert. És tévedtem. De erre csak nagyon sok év, talán évtized után jöttem rá. És lényegtelen is.
„Húsz év? Akkor méltó ünneplést kívánok!” – írta vissza válaszüzenetében Livia Bukarestből.
„Veled ünnepeltem” – válaszoltam Amsterdamból hazafelé indulva.
„De jó nekünk!” – így Livia.
„…és ma is furdal a lelkiismeret a dán kekszek miatt”
Ittlétem idején Livia mindenfélével jól tartott, és soha semmiben nem volt semmi irányú korlátozás, azt ehettem, amit s amennyit akartam, s oda mehettem, ahová kedvem tartotta. Egyik este, mikor későre ért haza a reptérről, mert a temesvári járat késett a havazás miatt, leroskadt fáradtan a karosszékre, és lerúgta a cipőit. Megkérdezte, hol jártam aznap, és ettem-e rendesen – nem mintha fennállt volna a veszélye annak, hogy netán elfogyjak, mint a tudós macskája, csak mint amennyire egy jó házigazdának illik vendége jóléte felől tudakozódni. Bort töltött magának az asztal alatti cabernet-ből, és az asztalon megsemmisülten heverő nagy kék dán kekszes doboz felé nyúlt. Egy kézzel felpattintotta a pléhdoboz tetejét, de én akkorra megszeppenten felszisszentem, hogy az biza meglehetősen, ha nem teljes egészében… üres.
Livia a szemüvege felett rám nézett rezzenéstelen arccal és szigorú, üveges tekintettel, és megkérdezte, mintha nem jól értette volna: üres…? Inkább kijelentés volt ez, semmint érdeklődés. Biza, üres, erősítettem meg iménti állításomat, amit ő maga is volt kedves visszaigazolni. És akkor már felültem az ágyban. Livia soha semmiért nem tett szemrehányást, azért sem, ha szerteszét hagytam a csepp lakrészben a holmimat, hogy a fürdőszobában a függönyre aggatva száradtak a zoknijaim és néhány boxeralsó, azért sem, ha megettem az összes tojást, ha későn jöttem haza, és ő már aludt, ha nem vittem ki a szemetet … de most olyan szokatlanul fagyos lett a légkör, hogy azt sem tudtam, hová süllyedjek szégyenemben. Elképzeltem, hogy Liviából, e derék asszonyból, akit mindaddig elegáns, csendes úrihölgynek ismertem, most előtör majd egy általam nem ismert másik természete, vázákat hajigál a fejemre, a bőröndjeimet kiszórja a tizenegyedik emeletről egyenesen a 39. utca késő esti forgalmába, maradéktalanul feltartóztatva ezzel a kukásautót, ami éppen most gyűjti be az utcánkból a szemetes zsákokat, és a mögötte felsorakozott sárga taxikat, bennük színházból hazafelé igyekvő emberekkel, s olyanokkal is, akik miattam majd jól lekésik a repülőjüket vagy a vonatjukat a közeli Grand Centralban, engem meg élénken káromkodva kirúgdos a lakásból a galléromnál fogva rángatva, amit csak akkor ér el, ha visszahúzza magassarkú cipőjét az asztal alól, a borosüveg mellől. Azt sem zártam ki, hogy a borosüveget elegyengeti a fejemen, csak előtte kiissza a benne ragadt cabernet-t.
Livia azonban csak nézett rám csendesen, mereven, szigorúan. Elegánsan. Megigazította a szemüvegét, a széken maga alá húzott lábát leeresztve a padlóra felállt. Na, gondoltam, most jön a vázahajigálás. De nem nyúlt a váza után. Csak halkan megkérdezte:
– Mindet meg bírtad enni? – de nyilvánvalóan nem várt válaszra, hanem elindult a fürdőszobába, miközben ezzel zárta a mondanivalóját: Hmmmm!
Ez a „Hmmmmm!” nem volt új, a megrökönyödés megnyilvánulásának eme új módját Liviától hallottam először, de nem akkor este. Ha valamin nagyon megbotránkozott vagy valamit nagyon rosszallt, akkor hallatta ezt a kissé nyüszítő hangot az orrából és valahonnan az arcüregéből.
Természetesen, az évtizedek során nem is egyszer tisztáztuk ezt a dolgot, és megannyiszor megnyugtatott, csak viccelt. De az a „Hmmm!” olyan élesen hasított belém akkor este, hogy ma is, ha dán kekszet eszem, elrestellem magam egy-egy pillanatra.
„Lehet még olyan kekszet kapni a sarki boltban?” – kérdezett vissza.
„Persze, és mostmár olcsó. De a legjobb a dánoknál mégis…”
Hogy mostmár olcsó, egészen pontosan azt jelentette, hogy ma már megengedhetném magamnak, hogy visszavásároljam, amit akkor nem tudtam megtenni.
Útban a Bleecker buszmegálló felé elhaladtam az egykori Lukoil, ma már Mobil benzinkút előtt. Miután a tömbházunk előtti Mobil kutat négy éve bezárták, hogy valami új üvegpalotának adjanak ezzel helyet, ez a kút maradt az egyeten alsó-Manhattanben. És ott a ságafényű italbolt. A likőr-store kirakatát régi esti sétáimon mindig megcsodáltam. Narancssárga színben úszott, és ízléses díszítéssel vonzotta a vásárlókat, már amennyire egy italboltnak kell még vonzani azokat, akik amúgy is odamennek. A West Village előkelő közönségéhez méltóan elegáns és diszkrét, no meg, szintén annak megfelelően drága is. A sarkon a régi újságos. Lényegében színes magazinokat árulnak itt, amióta ismerem a környéket, a világ minden országából. És van egy szélső kirakat, ahol ma is, mint a kilencvenes években, csak erotikus jellegű folyóiratok sorakoznak. Fel nem foghatom, kik vásárolnak ma még ilyen méregdrága magazinokat, de a bolt ma sem tűnik úgy, mintha hanytlana, és a csendes estén is egymásnak adták a kilincset a vásárlók. A buszmegállót egy fényes kirakat világította meg. A járdára eső fény csillogott, sziporkázott. Mikor közel értem, kellemes izgalom futott rajtam végig, a táskámat letámasztottam a falhoz, és odasiettem. A patika volt az és kirakatában a karácsony-falu.
Egy álomfalu behavazva, ünnepi hangulatban. Szélen egy óriáskerék, odébb a körhinta caroussel, vasútállomás, kis villanyvonattal, lámpaoszlopok sora, fenyőfák, konflisok, szánkózó gyermekek, korcsolyázó párok, vendéglő, fogadó, édességbolt, karácsonyfaárus, kistemplom, tűzoltóság, hó, hó, hó, dombok, csillogó fények, színek, vidámság. Egy nagyon távoli – talán sosem volt – mesevilág. Egy operett.
– Hát, itt vagy!… – suttogtam magam elé.
Tíz éve, amikor New Yorkba költöztem, ha vígasztalásra, lélekmelengetésre vágytam, és időmből kitelt, beutaztam Manhattanbe a Queens-bulvárról, és lejöttem a Village-be.
Nehéz idők jártak rám. Teltek a hónapok, és nehezen alakultak a dolgaim. Egyrészt adminisztrációs és bürokratikus okok késleltették munkába állásomat, másrészt meg az éppen nyakunkba szakadt gazdasági világválság. Amint arról korábban hosszasan meséltem, kénytelen voltam fontolóra vennem a hazatérésemet. Úgy éreztem, ennek a városnak semmi szüksége rám, kivet magából, vagy inkább tudomást sem vesz rólam. Nem kellek itt semmire. Persze, ma már tudom, mekkora badarságok ezek, még akkor is, ha azt az érzést, ami akkor belengte mindennapjaimat, húsbavágóan fel tudom ma is idézni, bár legkevésbé sem áll szándékomban. A lakótársam, ez a drága asszony aggodalommal figyelte küszködéseimet, az álláskereséssel töltött napokat, a megszámlálhatatlan reggelt, amikor az egyetlen, otthonról hozott csíkos öltönyömet felöltöttem az egyetlen fehér ingemmel, nyakkendővel, és elindultam egy újabb állásinterjúra. És este, vagy másnap, amikor ismét találkoztunk a konyhában megkérdezte, jártam-e sikerrel. Amikor elmondtam neki, hogy megfordult a fejemben a visszalépés, mert elfogyott az összes pénzem, és lassan fel is kopik itt az állam, Marika félretette a rántanivaló csirkét, az olajat levette a tűzről, és rágyújtott egy cigarettára, majd intett, üljünk ki az erkélyre egy szóra.
– Nem adhatod fel. Nagyon nehéz, tudom, és látom. Nekem is az volt sokszor. Neked papírjaid is vannak, a nyelvet is beszéled. Sikerülnie kell. Csak idő kérdése. Nem mehetsz haza. Persze, a döntés a tied. De ha úgy döntesz, hogy maradsz, én meghitelezem neked a következő hónapot a biztonsági letétedből. Megbízom benned. És nem akarom, hogy emiatt feladd. Mert tudom, mennyire szereted te is New Yorkot.
Kilenc éve hangzott el ez a beszélgetés egy nyirkos októberi estén, amikor már ködbe fordul minden nyoma az ősznek.
Idén október végén, az anyám hazautazását követően megürült lakás csendjében eszembe jutott az a beszélgetés, a bíztatás, az esély még egy kis próbálkozásra. Ami éppen idejében fordult jóra ahhoz, hogy ne kelljen feladnom az álmomat. És idén azon a novemberi reggelen, amikor arra ébredtem, hogy a lánya írt üzenetet, elzsibbadtam. Nem is tudtam, hogy beteg volt… Az a kegyetlen fene őt is elvitte a jó emberek sorából.
Talán nem is sejtette, hogy – mint annak idején Livia – aznap este, kilenc éve, ő is megváltoztatta az életemet. Nem csak esélyt, de reményt adott. Reményt, hogy ezen, az akkor még nagyon idegen földön is, ahonnan még ezer szál húzott láthatatlan, de annál nagyobb erővel oda, amit mindaddig otthonomnak tudtam, hogy itt is találhatok még felemelő emberi gesztust.
Egy sikeres állásinterjútól a pénzkeresésig azonban nagyon hosszú az út mindenhol, de Amerikában még talán ennél is sokkal hosszabb. Hetek, hónapok teltek el ügyintézésekkel és idegtépő várakozásokkal. Az időszakot áthidaló segítséget Zsuska barátom adta meg intravénásan és azonnal, hogy az első fizetéscsekkemig valamennyi levegőhöz juthassak még. Így köszöntött rám az első amerikai téli ünnepi időszak. Advent lehetett már, eszelősen bolyongtam, sürgettem az idő múlását, hogy mihamarabb ismét élni kezdhessek. Nem tudtam még, mikor lesz ez, nem tudtam, hogyan történik majd. Semmit sem tudtam. Csak reménykedtem, kimozdul az életem végre a holtpontról. Jártam az utcákat. Kicsit könnyebb szívvel, mint a reményvesztett heteimben. És néha eljöttem a Village-be feltöltődni. Este volt, és a háromszögű park mögött, a szökőkutat elhagyva egy csillogó kirakatra lettem figyelmes a Bleecker és a 6-os sugárút sarkán. A járdára eső fény még hangulatosabbá tette a mindig irígykedéssel, álmodozó sóvárgással lesett szép ház melletti kisbolt környékét. Mikor közel léptem, láttam, hogy patika. De a kirakatban nem gyógyszerek és témába vágó termékek voltak, hanem egy karácsony-falu. Egy nagy óriáskerék a szélen, odébb egy caroussel, korcsolyapálya, kisvasút, fenyőfák és hó, hó, hó. Színek, csillogás. Mese.
Megálltam, az orromat az ablakhoz nyomva bámultam önfeledten hosszú percekig a pazar aprólékossággal kimunkált hangulatvárost a kirakatban. Olyan volt ez, mint az operett egy nehézségekkel teli világban, mikor megszületett az emberek homlokán a ráncokat elsimítani. Tudjuk, hogy nem igazi, de beleolvadunk, hogy elhiggyük, létezik az a világ, és hogy nekünk abban a szép világban van helyünk. Sok estén elmentem még. Amikor csak tehettem. Még egy évvel később is, adventkor.
Amikor a Village-be költöztem, futólag eszembe jutott egyikszer, hogy meg kellene néznem, a patika kiállítja-e még az ünnepekre a karácsony-falut. De nemhogy a falu, de a patika sem volt már ott. Valami szépségszalon vette át a helyet, és hideg, neonfényes szanatórium lett. A magyar nevű patikusnak meg nyomát veszítettem. Elgondolkodtam azért rajta, hogy vajon azért csinálta-e ezt a karácsony-falut, mert hazulról hozta ezt a vágyat a hihetetlenül szép, az operettesen szép iránt? Hogy szerettem én azokat a szép kirakatokat otthon decemberben. Még a kommunizmus idején is. Pontosan tudtam, melyik boltban, mi lesz a karácsonyi kirakat dísze. Minden évben ugyanaz volt. Kisebb változtatásokkal, az akkori körülmények rövid gyeplője szerint. A Kazinczy utcán a játékboltban például egyik oldalt a kis villanyvonat volt. Igaz, csak körben járt, és műanyag volt a sín. De mint akkori életem legnagyobb vágya, villanyvasút volt. Olyan, amilyen. Nekem semmilyen nem volt. Anyámnak negyvenmegannyi év távlatából nyáron a tengerparton hűsölve a napernyő alatt, két kajszibarack között akaratlanul is szemére vetettem ezt a fájdalmamat, noha tudtam, nem az akaraton múlott a villanyvasút sorsa a gyermekkoromban. A másik ablakban, a baloldaliban meg a kisautók voltak a pléhből készült kanyargós úton, a ráfestett város fölött. Olyan volt nekem is. Amíg a kommunisták ateizmusa nem harapózott el annyira, hogy kiírtsa a vallás megnyilvánulásait, az egyik bolt kirakata minden évben hatalmas méretű bibliai képet állított ki a megváltó születéséről.
Persze, hol vannak azok a kirakatok a Fifth Avenue vagy a Madison Avenue fényárban úszó, hivalkodó ablakai mellett. Igaz, egy ilyen ingergazdag világba nevelkedett népességnek azok a halovány kirakatok ma már unalmasak, megbotránkoztatóak lennének. Ami bíztató mégis, hogy ezek az operett-kirakatok mind jobban térnek vissza a divatba. És nem is annyira a divat érdekel, sőt, az a legkevésbé. Sokkal inkább maga a tény. Sajnáltam, hogy a patika, mint annyi minden más New Yorkban, felszívódott, elpárolgott, mint a fedőről lecseppent vízcsepp a forró plattnin. Magával vive az adventi karácsony-falut, hogy az ember ne nyomogathassa oda az orrát az ablaküveghez hosszasan beleszipogva a hidegbe.
A Bleecker és 8-as Avenue sarkán, a buszmegállóban az orromat az ablakra nyomva álltam, és bámultam a kisváros precízen kidolgozott, hiteles vidámságát. Boldog voltam én is. Annyira, hogy az sem érdekelt, hány busz megy el mögöttem. Eszembe jutott az a kilenc évvel azelőtti este is. Hogy mennyire nehéz volt. És hogy mennyire érdekes, hogy sohasem éreztem, hogy nehéz, amikor nehéz volt. Sőt, ha belegondolok, nem is érzem, hogy nehéz lett volna bármi is. Az életem kirakókockái úgy állnak össze egy úttá visszatekintve ezekre az évekre és a történésekre, a kalandokra, mintha a legtermészetesebb folyamat volna. Eszembe jutott Marika is. És az, hogy egyik este, mikor a kirakatbámulásból megfagyott orral hazatértem, egy tál meleg étel várt az asztalon és egy levél a lakótársamtól: „Neked tettem. Jó étvágyat!”. És eszembe jut anyám, aki mondja, hogy minap benézett a kis Cirmivel a nagyboltba, hátha lenne villanyvasút. Mondom, nem nagyon kell azt nézegetni, mert a kis Cirminek van villanyvonata, még én is játszottam egyikszer vele, amikor otthon jártam. Igaz, előfordulhat, hogy Cirmike azóta alaposabban belenézett a kisvonat szerkezetébe, és az már nem üzemképes többé, erről közelebbit nem tudok. De anyám elvágott:
– Nem Cirminek, hanem neked kerestem a villanyvonatot.
Van gond elég a világban.

Forrás: Égből kapott mesék