Nagy Miklós Kund hetvenöt éves
„A múzsák karnagya”
(Részletek a szerző Felemás című, a Lector Kiadónál megjelent, 2018-as könyvének előszavából)
Sokan lélekőrlő taposómalomnak vélik az újságírást. Izgalmas kalandnak is tekinthető. Én ezt vallom, többek között ezért nem tudtam abbahagyni jóval túl a nyugdíjkorhatáron sem, noha akár elegem lehetett volna belőle, hiszen lélektelen időkben is megtapasztalhattam emberpróbáló nehézségeit. De a megújulásnak is cselekvő részese lehettem, s úgy érzem, továbbra is van még mondanivalóm. Sokáig voltam rádiós, a rádiózás minden válfaját kipróbálhattam, belekóstolhattam a tévézésbe, videózásba is, magához vonzott a sajtó. Az írás, a lap- és könyvszerkesztés több mint három évtizede mindennapjaim meghatározója. A sajótelmélet és –kutatás is foglalkoztatott, egyetemi szintű oktatásába is bekapcsolódhattam.
A megosztottság azonban itt nem ér véget, taglalhatom más szempontok szerint is. Mindaz, ami nálam elsődleges, kultúraközpontú. De a közélet rezdülései is izgatnak. Ezt újságcikkeim mellett közszerepléseim összessége, többrétű kurátorságom, könyveim széles spektruma is tükrözi. Valaki egyszer tréfásan a múzsák karnagyának nevezett. Igen, arra törekedtem, hogy Kalliopé, Thália, Euterpé, Melpomené, Kleió és a többi ihletadó múzsa mindig elérhető közelségben, körülöttem legyen. Lehet hogy részrehajlónak látszom, kedvencként a képzőművészetnek kissé nagyobb figyelmet szentelek, de az irodalom, a színház, a zene, a fotóművészet, a tánc, a szellem, a kreativitás és tehetség megannyi más megnyilatkozása is folyamatosan ott van érdeklődési köröm fókuszában. (…)
Nem titkolom, legkedvesebb zsurnalisztikai műfajom az interjú. Az elmélyült, önvallomásos, őszinte beszélgetés, amelynek során a kérdező, a dialógus irányítója arra tudja késztetni alanyát, hogy „az igazat mondja, ne csak a valódit”. Kellő hitele, emberismerete, bizalomkeltő, megnyerő egyénisége és alapos tájékozottsága segítheti célja elérésében. (…)
Kiemelkedő helyi és külföldi személyiség egyaránt van az alanyok között. Mégis egyértelmű, hogy ízig-vérig marosvásárhelyi könyvet tart a kezében, kedves olvasó! Az egykori székely főváros múltja, jelene van benne, olykor a lehetséges jövőre is vethetünk röpke pillantást, a megszólaló egyéniségek mondandója, üzenete, önelemző töprengései azonban messze túlmutatnak a város határain, az egyetemes magyarságra, mindannyiunk sorsára vonatkoztatva is megszívlelendőek. A szépirodalom, az alkotó-, előadó- és vizuális művészetek, a tudományok közismert és tekintélyes díjakkal kitüntetett képviselői ők mindahányan. Marosvásárhelyen élő, innen elszármazott, az anyaországba vagy még távolabbra áttelepült, ott is elismerést szerzett személyiségek, illatva a Bolyaiak városát kedvelő, az ittenieket látogatásaikkal, szerepléseikkel megtisztelő kitűnőségek. Az övéké is ez a könyv. Ezért is ötlött fel bennem címként a FELEmás.
Ebbe olyan utalást is beleérezhettünk, hogy a kötet első fele a beszélgetéseké, a másik felébe pedig a publicisztika más alfajaiba sorolható írásokból válogattunk: a kultúra, az irodalom, a művészetek figyelemre méltó, időszerű jelenségeihez, jelentős eseményeihez, évfordulókhoz kapcsolódó, elemző, értelmező, értékelő cikkek, kommentárok, laudációk, búcsúszövegek, útirajzok, recenziók és jegyzetek sorakoznak. Az utóbbiakból legnagyobb a merítés. Bizonyára azért, mert arra késztették írójukat, hogy ne csak kulturális területen, hanem az élet valamennyi vonatkozásában tartson lépést az újdonságokkal, lehetőleg mindennel legyen napirenden, ami országban-világban történik.
Nagy Miklós Kund (2015)
Pacsika Emília: A szívem már régóta vásárhelyi
Hosszú lenne sorolni, mennyi műfajban van otthon, de ragaszkodik az újságíró szakmához, ezt tekinti hivatásának. Azt vallja, hogy interjúiban kérdéseivel maga is benne van. A publicisztikáiba pedig egy kis irodalmat is be tud csempészni. Az értekező prózát, az esszé műfaját szereti legjobban.
Nagyenyeden a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, majd Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon. Később magyar-francia szakos diplomát is szerzett a kolozsvári Babeș-Bolyai egyetemen. Pályáját falusi pedagógusként kezdte, majd a Marosvásárhelyi Rádióban művészeti műsorokat szerkesztett, majd a rádió megszüntetéséig, kulturális osztályvezető volt. Később a Vörös Zászló megyei napilapnál szerkesztőként dolgozott, itt érte a rendszerváltás, amikor a szerkesztőség megalapította a Népújságot, ennek művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada szerkeszti. Tanított a színiakadémián és a Sapientián is több évig, több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete született, de írt rádiókabarét és dalszövegeket is. Színházi, irodalmi kritikái, képzőművészetről szóló cikkei megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat, és házigazdája kulturális rendezvényeknek. Számos elismerés és díj tulajdonosa, legutóbbi kitüntetése a Bernády-emlékplakett. Nagy Miklós Kunddal életútja történéseiből szemezgettünk.
– Önt a Mikulás hozta ’43-ban, a háború kellős közepén, a II. Bécsi döntés akkoriban rendesen belekavart az erdélyiek életébe. Az önökét érintették-e az akkori események? – Én Dél-Erdélyben születtem, ezt a részt nem csatolták vissza az anyaországhoz. Nagyenyed a Bethlen Kollégiummal egyik magyar központja volt a régiónak, ott próbálták őrizni a magyar kultúrát és az identitást. Az enyedi szellemi erő minket meghatározott. Édesapám a város fontos magyar emberének számított. Születésem idején heteken át katonai munkaszolgálatosként a Szebeni-havasokban volt, majd hónapokat töltött a zsilvásári lágerben, amikor végre hazajött, féltem tőle. „Menj el, bácsi!”– mondtam neki. Nem lévén itthon, az anyakönyvbe Nicolaeként jegyeztek be, a Kundot Cundnak írta a hivatalnok. Így a nevem csak a publikációimban és a magyar állampolgársági igazolványomban szerepel magyarul.
– Édesapja azért került lágerbe, mert az akkori rendbe nem jól illeszkedett?
– A világháború vége felé „túszként” gyűjtötték oda a jeles magyarokat. Ő harcos ügyvéd volt. Magna cum laude eredménnyel végzett a román nyelvű egyetemen, megbecsült szakmai hírnevet szerzett magának, Bukarestbe is hívták románokat védeni. Rázós, veszélyes ügyekhez kérték föl őt magyarok is, románok is. Nagyszüleim tekintélyes polgárok voltak. Dédnagyapám kétszer is volt a Bethlen Kollégium rektor professzora. Aztán az ötvenes években édesapám összekülönbözött egy ügyésszel, egy tárgyaláson azt találta mondani, azért bántják védencét, mert az magyar – ekkor rágalmazási pert akasztottak a nyakába, és börtönbe került. Szabadulása után nem praktizálhatott, jogtanácsosként tudott nagy nehezen elhelyezkedni, csak jóval később rehabilitálták. Sok gondunk volt, de ettől függetlenül szép volt a gyermekkorunk, így éreztük ezt a bátyámmal együtt. Jómagam rengeteget olvastam, fociztam, sportoltam, korán megismerkedtem a művészettel, a családban is volt festőművész, zenészek is, ez előnyös volt később a pályám alakulásánál. Viszont nagy hátrányt jelentett a származásom.
– Gondolom, valamilyen humán szakon szeretett volna továbbtanulni, a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban eltöltött évek után.
– A kérdés az volt, hogy ezzel a származással egyáltalán hova vehetnek fel? Végül Marosvásárhelyre a pedagógiai főiskolára sikerült bejutnom, ahol szerencsémre kiváló tanárokra leltem. Sokan kényszerből választottuk ezt a főiskolát, de nagyon jó évfolyam sikeredett.Többekből lett közülünk író, újságíró, szerkesztő. Évfolyamelsőként végeztem, majd egy nyárádmenti faluba, Szentgericére kerültem román szakos tanárnak.
– Nem volt ellenállás önben a román nyelv iránt?
– Enyeden jól megtanultam románul. Akkor már vegyes lakosság volt ott, mi, gyerekek hamar barátkoztunk. Az egyik szomszédunk román volt, a másik szász. Sajnos a szászok is többnyire magyarul beszéltek, nem tanulhattam meg tőlük németül. – Hogy ízlett a falusi élet a polgári neveltetésű fiatalembernek?
– Szentgericéről tudni kell, hogy hagyományőrző falu. Az üveges táncáról is híres, folklórban gazdag település. A tanárkodás nem volt fő életcélom, újságíró szerettem volna lenni. Talán nem véletlen, hogy Szentgericén egy kollégával együtt iskolarádiót csináltunk. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha a vásárhelyi rádióhoz kerülhetek. Aztán volt egy versenyvizsga, amire a falumból vittem anyagot. Fölvettek, három évig folklórműsort szerkesztettem, ami nagyon jó iskola volt számomra. Az egész Székelyföldet bejárhattam. Hályogkovácsként kezdtem, de aztán olyan zeneszerző tanácsadóim lettek, mint például Szabó Csaba vagy Birtalan József. Közben a főnökeim látták, hogy más műfajok is érdekelnek, később megkaptam a rádió irodalmi és művészeti műsorát, majd én lettem a kétnyelvű rádió kulturális osztályának vezetője. De továbbra is szerkeszteni, riportereskedni szerettem a legjobban. A Rádiószínház, a Vers mindenkinek, a portréműsorok voltak a kedvenceim, de miután annyira kevesen foglalkoztak képzőművészettel, beleástam magam abba is. Akkoriban Vásárhely volt a magyar képzőművészeti élet egyik legfontosabb központja. Bekerültem a művészeti nyüzsgésbe, a művészek barátsággal fogadtak, bevezettek műhelytitkaikba, és annyi mindent megtanultam tőlük, hogy később húszegynéhány képzőművészeti könyvet is tudtam írni.
– A politika mennyire szabott határokat akkoriban a műsoroknak?
– Elég hamar meg kellett tanulnom, mi a hatalom és a diktatúra. De a kultúra valahogy a legkeményebb időkben is kicsit szabadabban mozoghatott. Amikor szigorúan próbálták tiltani, hogy az erdélyi magyarság különböző központjai tartsák egymással a kapcsolatot – nehogy erősödjön a magyar egység –, akkor mi kitaláltunk olyan műsorokat, amelyek jellegükből adódóan ez ellen hatottak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című műsor, egy országos interjúfolyam, amelyben stafétaszerűen küldte a szerkesztőt egyik alany a másikhoz. Kós Károlytól Szabó T. Attiláig, Fülöp Antal Andortól Balázs Péterig, Szilágyi Domokostól Lászlóffy Aladárig, Harag Györgytől Székely Jánosig több száz fontos embert felkerestünk. Voltak tiltólisták, amelyek valahogy elkerülték a rádiót, ezt is ki tudtuk használni. Például a költő Bartis Ferencet mi szólaltattuk meg először, miután kiengedték a börtönből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszüntették a Marosvásárhelyi Rádiót.
– A ’89-es események a Vörös Zászló nevű megyei napilap szerkesztőjeként érték önt, milyen volt átállni egy demokratikus vágányra, hogyan emlékszik erre?
– Izgalmas volt a feladat, hogy egyik pillanatról a másikra létrehozhatunk egy újságot. Ezért se mentem vissza végleg a rádióhoz. Nagy kihívás volt, hisz addig soha nem volt szabad sajtó. Hirtelen új nevet is kellett találni a lapnak.
– Akkor született a Népújság?
– Igen. És az új lapba én írtam a vezércikket. Bár akkor véglegesen még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de az eufória minket se került el, felvállaltuk, hogy megcsináljuk a lapot. Közben a tévét is figyeltük, emlékszem, izgalmas volt éjjel a nyomdában, de igazi forradalmi hangulat volt. Az első napok tényleg rendkívüli elégtételt nyújtottak, hihetetlen érdeklődés volt az újság iránt. Napokig tízezrekkel kellett növelnünk a példányszámot, percek alatt elfogyott.
– Huszonöt éve szerkeszti a Múzsát, az újságírás, rádiózás, tévézés, könyvek írása folyamatosan együtt voltak az életében, ma is kulturális rendezvények állandó szereplője. Hogyan fért bele mindez az idejébe, hogy közben a család sem szenvedett hiányt?
– Ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak, az kellett, hogy a feleségem nagyon sok dolgot átvállaljon. A családban most is ő a „főrendező”, a szervező, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Nagyon szereti az irodalmat, sokszor, amit én szeretnék olvasni, azt ő szerzi meg elsőként, és hamarabb olvassa el, mint én. A lányaim régen panaszkodtak, hogy sosem látnak, mert „terepre megyek”, vagy tanulok. Volt idő ugyanis, mikor bejártam a kolozsvári egyetemre, egy-egy vizsgára repülővel mentem, utána autóstoppal jöttem haza. Azóta sok idő telt el, a nagyobbik lányunk most Budapesten él, informatikusként dolgozik, a kisebbik Dániába ment férjhez, ott van két unokánk, akik a dán mellett a magyart is szépen beszélik.
– Múlt évben ön kapta a Bernády-emlékplakettet, nehezen lehetne összefoglalni, mi mindennel érdemelte ki. Ezek szerint a város becsüli a munkáját. Ön milyen érzéseket táplál Vásárhely iránt?
– Mikor rákérdeznek, hová való vagyok, azt mondom, nagyenyedi, de a szívem már régóta vásárhelyi. Ennek a városnak nem csak a vonzó, de a megtartó ereje is nagy. A leglelkesebb lokálpatrióták, a legfontosabb emberek nagy százaléka nem itt született, hanem vásárhelyivé lett. Nagy hagyományú központja ez a magyaroknak, mindig volt egy olyan polgári magja e városnak, ami az értékeket képes volt megtartani, és tovább is tudta adni. Sokan mennek el innen, de aki marad, az igyekszik ezt teljes erőből tenni. Ebben a pillanatban is, amikor megint annyi kétség van az emberekben. Hiszem, hogy ez a város még sokáig tudja őrizni az arcát és a magyarságát.
Forrás: https://szekelyhon.ro/aktualis/marosszek/nagy-miklos-kund-a-szivem-mar-regota-vasarhelyi
Nyitottság és megértés
Kaáli Nagy Botond beszámolója a könyvbemutatóról (Részlet)
A könyvet Markó Béla méltatta: – Az utóbbi időben szokásunk panaszkodni, hogy kevesen vagyunk egy-egy könyvbemutatón. Ma este rá kell jönnöm, hogy nem a közönséggel van baj, hanem a szerzőkkel. Ide azért jöttek el ennyien, mert Nagy Miklós Kund megbecsült, tisztelt és fontos személyisége Vásárhelynek, és ezt a jelenlévők is tudják. Az utóbbi időben egyre kevésbé tudom szétválasztani a művet és az életrajzot, és egyre rokonszenvesebb az a megközelítés, amely nem feltételez ilyen törésvonalat a mű és alkotója között. Erdélyben pazarlás lenne ez a szétválasztás: az alkotó ember itt egyúttal mindenes is volt, ezért könnyű volt egészen jelentős alkotókkal illusztrálni, hogy az élet, a tettek és a művek szervesen összetartoznak. Itt van előttünk egy szép és vaskos kötet, egy jelentős gyűjtemény, amely 10 év interjúit, beszélgetéseit, tárcáit, jegyzeteit, publicisztikáit, kisesszéit tartalmazza. Egy ilyen könyv megszülethet úgy is, hogy a szerző rendszeresen rögzíti a reflexióit, de e mögött a könyv mögött sokkal több van: az alkotó állandó vásárhelyi jelenléte mutatható föl. Előadások, események, különböző fontos megmutatkozások kapcsán születtek a beszélgetések, még az útleírások is a szerzőnek a világban való állandó jelenlétét feltételezik. Én ezt a fontos és súlyos jelenlétet szeretném méltányolni. Beszélgetéseiben, jegyzeteiben, kritikáiban nem szorítkozik Marosvásárhelyre, de tagadhatatlanul Vásárhely-centrikus értelmiségi, aki szereti a várost, és aggódik is annak jelenéért, jövőéért. Állandó kapcsolatban áll az alkotókkal, művészekkel, képzőművészekkel, írókkal. Ez a könyv és mindaz, amit NMK ír és tesz, éppen az empátiája által rendkívül fontos. A kötet több mint fele beszélgetésekből áll, a szerző rendkívül jelentős alkotókkal társalog. Ami jellegzetesen NMK-i alkotói magatartás, az a megértés, a nyitottság arra, akit kérdezünk, akinek az éle-tére, a véleményére kíváncsiak vagyunk. Ez a könyv annak is bizonyítéka, hogy ebből a kíváncsiságból születhetnek érvényes, jelentős és hiteles szövegek. A szerző portréját ezekből a kérdésekből is meg lehetne rajzolni, mert belőlük körvonalazható, hogy milyen az ő világa. Emellett pedig itt vannak a kritikák és a szépirodalmi jellegű, magas hőfokú írói jegyzetek. Ilyenkor érezzük: milyen kár, hogy nem ír több szépírói szöveget, hiszen azok kapcsán derül ki, hogy a kérdező mögött egy nagyon eredeti képalkotó fantáziájú író rejtőzik. Méltányolnunk kell, hogy évtizedek óta van Vásárhelyen egy olyan, művészetekre érzékeny és azokra odafigyelő ember, aki monográfiák tízeit írta meg, és a kritika-, illetve művészettörténet-ínséges időkben mindig oda lehet rá figyelni. Ezzel pedig (kevésbé) szürke eminenciásává vált a helyi művészeti életnek – mondta a méltató, majd a könyvismertető beszélgetésbe váltott a kérdező Markó Béla és a válaszoló szerző között.
– Marosvásárhelyiként írsz, ide fordulsz vissza, a könyvben pezsgés, nyüzsgés van.
– Lehet, hogy volt egykor több pezsgés is a városban, de ha csak arra gondolok, hogy egy könyvbemutatóra ennyien összegyűlnek, és a Bernády Házban évente tízezer ember fordul meg, akkor azt kell mondanom, hogy ennyi rendezvény Vásárhelyen, mint az utóbbi években, soha nem volt. Sok eseményt szerveznek, de nem egyenletes színvonalon. Annyi minden van ma a világban, ami magához vonhatja az érdeklődőket, hogy én nem keseregnék. Az viszont nagy baj, hogy szinte minden kiállítást nekem kell megnyitnom, mert a fiatalok nem vállalják. Ami pedig a kevés szépírói szövegemet illeti, úgy érzem, hogy a szerkesztésben, újságírásban vagyok a legerősebb, és nem szeretnék olyan szépíró ember lenni, aki nem tudja azt a szintet hozni, amit szeretne. Ezért a publicisztika területén próbálom a legjobbat teljesíteni. A sok ismerősöm között valami fontosnak így mindig a részese lehetek, és ha e fontos eseményekhez hozzá tudok járulni, az még jobb. Emellett még írni és mindennel napirendben lenni nem könnyű. A könyv címével kapcsolatosan vállaltam a szó pejoratív értelmének is a kockázatát, mert jelezni akartam: a vásárhelyi emberek olyan jelentőséggel bírnak, hogy számomra ők is a kötet szerzői lettek. A könyvek felét az interjúalanyaim írták. Igyekszem nyitott lenni mindenkire, és nem biztos, hogy mindenkivel egyetértek, de az a szerkesztői alapállásom, hogy figyelnünk kell egymásra, és ha a másik fél mondanivalója elér egy bizonyos szintet, akkor esélyt kell adni arra, hogy nyilvánosságot kapjon. A művészeti írásaim mellett a politika, a közélet is érdekel, és ma már úgy gondolom, hogy nem a szülővárosom, Nagyenyed, hanem Marosvásárhely a világ közepe.
– Híjával vagyunk annak az értelmiségi magatartásnak, hogy bele kell szólnunk a körülöttünk lévő világba. Az alkotás is egy ilyen beleszólási mód, ennél pedig direktebb az, amikor véleményt mondunk a körülöttünk megszülető művekről, avagy közéleti, politikai jelenségekről. Lehet-e véleménymondással befolyásolni a hétköznapi folyamatokat?
– Nem tudok egyértelműen pozitív választ adni, mert a veszteségeink nagyok. A fiatalokat olyan vonzerővel szippantja be a Nyugat, hogy azzal nem tudunk lépést tartani. Nem is az a baj, hogy elmennek, hanem hogy nem térnek vissza, hogy a továbbiakban sem tudjuk itt tartani őket. Ha megérné, hogy valaki itt legyen például művészetelemző, akkor biztosan itt maradna. Úgy vélem, hogy nem fogalmazok durván, ha azt mondom, hogy a műbírálat nálunk csődös helyzetben van. A publicisztika helyzete is nehéz, a világháló mindenfélével bombáz minket, és az emberek hisznek abban, ami le van írva. Ha a tárca vagy jegyzet, amit írtam, tíz év elteltével is érvényes, az nem az én érdemem, hanem ezé a társadalomé, amely tíz év alatt is csak a rossz irányba fejlődött.
Forrás: https://www.e-nepujsag.ro/storage/pdf/2018/11/november14szerda2018.pdf
Pusztai Péter rajza