Minap az ószeren jártam. A kolozsvárin. Nálunk is van, Szeredában, de arra még nem jutottam ki. A kolozsvári ószeren pedig úgy éreztem magam, mint hajdanán, barátaim társaságában Feketetón. Már az odaút érdekes volt, ugyanis a Google térkép és a waze egyaránt úgy ismeri, hogy piața oser. Így, magyarosan, erdélyies hangsúllyal: ószer. Odanavigáltattuk magunkat s a szombati centenáriumi nemzeti ünnep dacára vásári forgatag fogadott. Lehetett ott mindent kapni. Avagy a divatos és elcsépelt vicc, avagy viccesnek szánt hasonlat szerint: mindent is. Férfi és női dzsekit 10 lejes egységáron. Férfi- és női lábbelit páronként ugyancsak tíz lejért. Hajdani polgári otthonok kellékeit: régi edényeket és poharakat, blondel-keretes enteriőröket, évszázados könyvsorozatokat vásárolhatott az, akinek ezekre fájt a foga. Vagy nyugati lakásokból kiszuperált bútordarabokat, konyhai mosogatókagylót, cséplőgép méretű televíziót, kazettás magnós hi-fi tornyot, alig kopott szőnyeget. De aki nosztalgiázni akart, talált lámpás rádiót, kaszafenő-követ, bakelit és vinil hanglemezeket. Az újabb kor rajongói a féltéglányi és kinyitható-összecsukható ősmobilok mellett válogathattak repedt képernyőjű táblagépek, hiányos számítógép-billentyűzetek, fénycsöves és LCD- vagy LED képernyők, golyós és optikai egerek között.
A kedvencem azonban a mindenféle kacatot árusító kupecek. Egyikük – aki a kuncsaft igénye szerint váltott nyelvet, hol románul, hol magyarul, hol cigányul kínálva portékáját és alkudozva – egy hatalmas ponyván mindent árult. Nem lehet körülírni, hogy mi volt azon a nagy ponyván, mert a pezsgős pohártól a kerámiacsapig, az ezüstvillától a világháborús gázálarc-dobozig, a papundekli bőröndtől a golfütőig, a söröskorsótól a halnyelű bicskáig és a tányéralátéttől a karácsonyfadíszig valóban minden volt ott.
Itt történt meg, hogy az egyik kuncsaft a kupectől kérte a kupac közepén elhelyezkedő fehér tárgyat. A potenciális vásárló nem akart bemenni a ponyva közepén található áruhoz, a reményteli eladónak pedig valahogyan nem akaródzott felállni kicsiny, összecsukható székéről. Így hát megszólította egyik társát, hogy adja oda az embernek azt, amit kér. A segítőkész társ inkább kevésbé mint többé óvatosan átgyalogolt a gazdag felhozatalon, és kiemelt egy tárgyat. Igaz, hogy fehér volt, de a kuncsaft nem arra gondolt. Kiemelt egy másikat, mire a vásárló: „Nem látod, hogy az nem fehér?” Aztán addig-addig távirányította, míg kivitte neki a kért dolgot. Fehérnek fehér volt, tetszett is a kuncsaftnak, de nem tudta, mi az. Megkérdezte a segítőkész árust: „Mi ez?” A válasz nem késett: „Maga tudja… maga akarja megvenni!”
Közben hatalmas kutyakoncert kerekedett. Az ószer mellett van az állatmenhely, a katonás sorokban húzódó kennelek lakói kezdtek hirtelen éktelen vonyításba, ugyanis hirtelen díszlövések sorozata kezdődött, ugyanis éppen ünnep volt.
Az ószeren tartózkodó emberek pedig folytatták a keresgélést és az alkudozást. Volt, akit szűkös költségvetése késztetett arra, hogy a használt cipők és ruhaneműk között kutatva keresett magának valót, s volt, aki vélt vagy valós kincsek után kutatott a régiségek között. A hideg ellen ki toporgással és reszketéssel, ki pedig forralt borral védekezett, s az éhségét a lacikonyhákon sercegő miccsel, kolbásszal csillapította.
Akadt olyan is, aki az ünnepről jött, vagy oda sietett, mert mellét román nemzetiszínű kokárda díszítette. Vagy csak egyszerűen így fejezte ki azt, hogy számára ünnep volt az a szombati nap.
Minap a kolozsvári ószeren jártam. A vásári forgatag jelenünknek és múltunknak tart tükröt, előrevetítve a jövőt is: szegényes és változatos.

Sarány István

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, 2018. december 4.