Most van ideje várni őt…
Hogy elvegyül az esti nép közt
csuklyát húzva fényes fejére.
Nem mintha attól félne éppen,
hogy bárki is felismeri,
csak mégis jobb azt eltakarni,
amire íly nagy az igény.

Jó lenne hinni, hogy leül,
és elnéz minket szépszelíden
a forralt boros asztalánál.
Arcát az édes és fahéjas
gőzbe hajtva hallgatja azt, hogy
mit énekelnek Betlehemről.

„Nem úgy volt”…mosolyodik el.
„Mindegy. Ha nektek jó, legyen.
Olyan mindegy az, hogy’ születtem.
Legyen hát ez az alkalom,
hogy kicsit emlékezzetek rám.

Bár százszor száz adódna persze
minden nap, minden pillanatban,
de látom, túl mesze az ég,
kocsival cirka ezer év,
s nincs annyi idő, nincs bizony.”

Igy van ez.…S érti is… De tényleg.
Ezért lehet őt úgy szeretni.
Mert néz minket és megbocsájtja,
hogy olyan születésnapot
szervezünk neki, amilyet
Ő bizonyosan sosem ülne.

Egy kicsit még meg is hatódik.
Mennyi várakozó tekintet….
„Mit várnak hát…? Hisz itt vagyok.
Hiszen már régen megszülettem….”

Aztán feláll. Minek zavarja
meg ezt a lázas készülődést.
Lesüti a szemét, sietve
próbál kijutni a tömegből.

Lökdösődve, de kedvesen
sodródnak el az emberek
mellette. És a Silent Night
csak egyre szól, miközben elmegy.