Ha csak ez az egyetlenegy verse volna, akkor is… ha csak ez az egy… ültem a polyáni/kézdiszentkereszti udvaron, nyár volt, július, Egyed Péter haldokolt, épp azelőtt beszéltem vele telefonon, de maradjon köztünk, kérte tőlem, szomorú voltam, ne legyen publikus, kérte, hasi karcióma, rák, mondta, de ne mondd senkinek, nem mondom, mondtam, aztán a polyáni udvarról, házról, a természetről kezdtünk beszélni, Mbappéról, fociról, minden egyébről, csak ne arról kelljen, amiről, ültem ott, szomorú szívvel, könyvekkel az asztalon, a Butu felől kellemes illatokat lengetett a szél, harangoztak is, talán délre, aztán estére, miközben, mintha mi sem történne, nem állt meg, működött tovább a világ, holott meg kellett volna állnia, meg kellett volna rendülnie, mint ahogy én is megrendültem, miközben két kiselejtezett németországi kocsival felment, lement, megint fel, majd megint le a berecki gyors, ültem két templomtorony közelében, egyik katolikus, másik görögkatolikus, a domb karéjában, a kicsi ház udvarán, a borvíztől, a lerobbant borvíztöltődétől két-három kőhajításnyira, a Szép emlékek nyugdíjas otthonná lett borvíztöltődé épületétől két kőhajításnyira, és arra gondoltam, hogy ha csak ez az egy verse volna is Imrének,

ha csak ez az egy, már akkor is, de nem csak ez az egy volt/van, hiszen napok óta csak az ő könyveit olvasom, az ő verseit, és folyton nőtt, növekedett előttem, s láttam azt is már, hogy honnan, miből nőtt ki, honnan jött, honnan, miből tartott errefelé, felém is egyébként, honnan jött, hová megy, éreztem, láttam, s hogy hatvanéves kora után, mintha varázsütésre, megtáltosodott volna, lassúág!, noha ott volt azelőtt is, minden mondatában, minden szavában ott volt, s jött ez a mutuj, ez a bütürmec kászonimpéri székely, ez a csapnyeső, ahogy Ferenczes szokta mondani, nem róla, másról, jött maga előtt görgetett düheivel, mérgeivel, haragjaival, át tudta volna harapni a vasat is, át is harapta szerintem, mondom magamnak, jött ez az ember, ez a költő, akinek ha csak ez az egy verse volna is, ha csak ez, ez az egyetlenegy, akkor is ott volna a helye, de hol is, kérdezem, de hol, vajon hol, ott, ahol ott van, de ki, kérdezem, de kik, igen, ott vannak ők is, de kik, kérdezem, mindegy, mert jött ez a költő, jött az őszelő, jött a lassúág, jött ez a magányos, lassúág!, önmarcangoló, a keserű tapasztalatokat szívósan maga előtt görgető, verseiben kitárulkozó, miért, hát nem úgy kell?, költő, Ferencz Imre, aki átharapja a vasat is, ha kell, az egykori eszmék kiüresedését, jaj, a kommunizmus sanyargató évtizedeit, ajaj, görgetvén, taszítván, nyomván maga előtt, vagy vonszolván, húzván, cipelvén maga után, az annyira várt szép, új világ csömörével, csalódásaival a lelkében, a szétfoszlott illúziókkal, a hamisság, a szabadság és kiszolgáltatottság, a sivárság és lepusztultság díszletei között a szépség, a hit és a közösség megtartó erejével a lelkében, igen, ezzel is, igen, ezzel is, barátaim, gyermekkorának kincsesbányájával szívében-lelkében, jött valami nagyon személyes, lecsupaszított, eszköztelenségében teljesen lecsupaszított, közvetlen és nagyon tárgyilagos nyelven nem énekelve, nem dalolva, hanem az olvasó előtt meztelenre vetkőzve, beszélve, mennydörögve, káromkodva, ha kell, vagy csak mormolva, fohászkodva, imádkozva, emlékezve, mint aki tudja, hogy a költő dolga a látszatok mögötti lényeg felfedezése, megnevezése, kimondása, a kimondás megkísérlése, mert hogy lehetőségként benne van az életben, az életünkben a vers is, mint a fában, a kőben a szobor, a költő dolga pedig meglátni, észrevenni, s mintegy a fölösleget lebontva, kiszabadítani belőle, ülök és mondogatom magamnak, lassúág!, könyvekkel a kerti asztalon, zakatol, tán épp most megy fel a vonat megint félkaréjban bélafalva, almás, lemhény, bereck felé, majd jön vissza ismét, szentlélek, kézdi felé, meg fog halni a barátom nemsokára, én fogom temetni, tudom már, fájni fog a lelkem, szívem, testem, mindenem, és megy a vonat fel, le, mert nem áll meg semmi, az élet működik tovább, felkel a nap, lenyugszik megint, felkel, és lenyugszik, nyár van még, de ősz lesz, őszelő, és visszatér megint, lassúág!, ami volt, vagy nem is volt talán, visszatér, lassúág!, a gyermekkor, majd jön a tél, majd jön a tavasz, nyár, ősz, tél, tavasz, élt!…

Fekete Vince