Hunyady János egyháza és diadala Szent-Imrén

(Erdélyben Gyula-Fehérvár mellett.)

Krisztus utáni 1440–1442. év egyikének tavaszán berontott Mezet bég a szép Erdélybe, azt pusztitani, népségét a tűzhelytől rabszijra fűzni, – s mind ezt azért, mert ez Amurát szultánnak igy tetszett.
Ez egyszer megakará rontani egy csapással a két testvér hazát. Az egész hadjárat végczélja az volt, Hunyady Jánost, hazánk éltető lelkét kitörleni az élők sorából. E végre Mezet bég legjobb vitézeinek leirá Hunyadyt, annak lovát, fegyverét, szóval minden legcsekélyebb ismertető jelt kezeikbe ada.
E hirt meghozák Hunyadynak kémei, – szomoruság ült minden jó magyar arczán, mert mit ér a test lélek nélkül?
Ekkor előáll egy vitéz férfiu s büszkén a nagy-vajdávali hasonlatosságra, azt fölhivja, hogy vele öltönyt cseréljen s igy a törökök figyelmét kikerülje, mert ugymond, ő kész a hazáért mindenét, életét föláldozni. E férfiu Kemény Simon volt, a báró Kemény család ősapja.
Az ajánlat el lőn fogadva.
Hunyady eléje ment az ozmán seregnek. – Ezt a Szent-Imre nevü helység s Gyula-Fehérvár közti térségen találá, s mindjárt csatát ajánlott a töröknek. Ez azt elfogadá. – Hunyady helyét a csatában Kemény Simon foglalá el, ötszáz választott lovas volt védelmére rendelve, ezekkel a török sereg szivének rohant, de a tulerőnek nem lehete ellenállani, mert: „Csak le Hunyadyval, a többivel majd könnyen bánunk, mint egy juhfalkát ugy hajtjuk a szultán elé” – volt a törökök jelszava.

Kemény egész környezetével dicsően halt meg a hazáért. Ez alatt Hunyady megrohaná a törököket s azokat kihozá a rendből, a török a győzelmet már magáénak hitte, csalódott; látta, hogy van a magyar seregnek éltető lelke; hátrálni kezdett, a zavar nagy lett az ozmán táborban; a foglyokról, kik a tábor háta mögött valának elhelyezve, megfeledkeztek, ezek megszabadulának s bőszülten rontának megrontóikra, kik igy két kard közé szorulva, a futásban kerestek menedéket.
20,000 török és 3000 elhult magyar boritá a vérmezőt. Hunyady üldözé a fölbomlott sereget, mellynek vezére Mezet bég fiával együtt kezébe került.
Mezetnek fejét véteté s azt diadalma jeléül Ulászlónak Buda várába küldé. A hátramaradt kincset Hunyady megosztá seregével, Keményt fényesen temettette el, s a hátramaradt kincsből a csata emlékére három egyházat épittetett, mellyek egyike a szent-imrei, – ezt már messziről látja az utazó Szent-Imre nevü oláh falu viskói fölött feketülni, nemes egyszerüséggel nézvén szét a vidéken.
Én ez évben látogatám meg e szent helyet, hol most nem tartatik isteni tisztelet a reformatusoknak – mert igen kevesen levén Szent-Imrén, nincsen ekklézsiájok. A templom kulcsa a gyulafehérvári esperesnél tartatik. Azért én már azt hittem, hogy nem látandom annak belsejét, de csalódám; be lehet oda kulcs nélkül is jutni, – a rajzon láthatni, hogy az ajtó, melly a torony aljából nyilik, be volt épitve, a rekesz-fal betört része bemenetet biztositott.
Az egyház belseje igen egyszerü, roskadt padok és egy ódon szószék minden disze. – Kivülről hatalmas támoszlopok védik, ablakainak kőfaragványai góth izlésre mutatnak. Ottlétemkor az egész egyházat uj állapotba helyezék, hogy az az idővel még továbbra is daczolhasson; uj födelet kapott t. i. az egyház és a torony, melly utóbbinak felső része uj deszkaövvel vétetett körül, s igy ezen egyike legdicsőbb történeti emlékeinek az elpusztulástól egy időre meg van mentve.
Vajha ezt mondhatnók Vajda-Hunyadról is, s bár ne kellene Hunyad dult falai láttán hazafiui keblünknek mély fájdalomra indulnia!

Luppa Péter.

(Vasárnapi Újság, 1858. május 2. / 18. szám.)