Nem estek rám a bűneim,
és ez vajon nem bűn-e, ím,
kérdezem tőled, gyermekem,
de csak kancsalul s csendesen,
szégyenapa.

Nem estek rám, bár bűntelen
nem mehettem én oda sem,
főleg előtted – hogy lehet,
hogy félig bűntelen legyek,
múltnélküli.

Hisz többek közt te vagy a múlt –
ne haragudj, így alakult,
szerettelek, elhagytalak,
és mégis ragyog rám a nap
szerelmesen.

Felnőttél, és még mindig úgy
beszélsz velem, mintha a múlt
megbocsátható lenne már,
csendesebb a szívpapagáj,
elhallgatott.

S hogy nem haragszol, ez nekem
maga a megváltott jelen,
elhagytalak, szerettelek,
szívemben mindig csak veled,
foltozgatom,

ami bűnöm még megmaradt,
ne hulljanak rám a falak,
ne vakítson belém a nap,
ne égjenek rám a szavak
se még, se már,

ne egyem folyton szégyenem,
míg szerelmem megélhetem,
míg oda felkapaszkodok,
hol a megváltás kanyarog:
hajtűhideg.