Tömbház-magányból nem látszik az ég:
elérhetetlen szintje a világnak,
csend magasából ránk omló ködök
angyalok fürtjét érinteni vágynak.
Kéménynek árnya elfekszik a járdán,
gomolygó füstjét lenyomja a szél,
földszintes álmok surrannak az úton –
fecseg a csillag, csodáról mesél.
Tömbház magánya tűzfalakat épít,
téglákból rakja börtönét a csend.
Ablaknyi oltár fohászkodik fényért –
valaki érted szót ejt odafent.

*

A lélek áll az ablakod alatt,
a csend odvába üres szemmel bámul,
a fáradt test még ott fekszik sután
az ágyadon, hol elhevert ruhástul –
a jégvirágok repedt üvegen
burjánzó képek, szűz alakzatok.
A tél markában ott remeg szívem:
dermedt madár a létben, az vagyok.

Forrás: Lenolaj.hu