hogy fogod a kezem
most és valameddig
s hogy benned a szépre,
emlékezek ma is,
hogy őszt virágzik
már a hársfa
és vissza nem térhetek
többé a nyárba –
szelíd szellőm lettél
a kései csöndben,
ebben a kettős,
elszánt napba nézésben,
társam még mindig
a bősz ismeretlenben
most és halálszélig,
hogy adtad, mint
biztos fogózót
a végtelent ígérő
esküszót –

köszönöm,
hogy mellettem
maradtál,
egyszer sorsoddá
fogadtál,
hogy emlékem vagy és
jelenem
s még mindig fogod
a kezem.