Dávid Gyula munkásságáról

1997-ben, több, mint húsz éve készítet­tem Dávid Gyulával először in­terjút Tamási Áron száz éves születésnap­ja al­kalmával, egy székely­ud­var­he­lyi diáklap, az Ébredés számára. Most, ami­kor Dávid Gyu­la ki­lenc­ven éves, és egy­re köze­lebb áll Tamási Áron egy­ko­ri száz évéhez, hir­te­len azt érzem, az időtar­ta­mok meg­fog­hatóbbá válnak, és talán azt is, aho­gyan az egyes kor­sza­kok össze­kap­csolódnak. Hi­szen éppen erről van szó: hogy nem ma­guktól kap­csolódnak össze tehát, ha­nem van­nak olyan em­be­rek, akik össze­kap­csolják, összekötik a dol­go­kat, kor­sza­ko­kat, em­be­re­ket. Hálózat­ku­tatók ked­ves példája, hogy kézfogások követése révén mennyi­re messzi­re jut­ha­tunk el térben és időben saját ott­ho­nos világunktól. De nem csak kézfogások, ha­nem köny­vek, vagy közösen és külön-külön meg­ta­pasz­talt helyszínek is el­ve­zet­he­tik egymáshoz az em­be­re­ket. Dávid Gyu­la életműve em­be­re­ket összekötő köny­vek­ben, em­be­re­ket össze­hozó helyszínek létesítésében is mérhető.

A szer­kesztő rejtőzködő lény: ak­kor végzi tökéle­te­sen a munkáját, ha nem is látszik ki a szöveg mögül. Hogy­ha a könyv, ame­lyen dol­go­zott, olyan, mint­ha magától, szükségszerűen ala­kult vol­na olyanná, ami­lyen. Mint­ha nem is le­het­ne másféle. Aki ki­csit is jártas a könyv­ki­adásban, tud­ja, hogy mennyi mun­ka van ab­ban, hogy egy könyv el­ol­vasása za­var­ta­lan élmény le­hes­sen: mun­ka van ab­ban, hogy ne látsszék a mun­ka, hogy el le­gyen bont­va az állvány­zat, mire az épület kívül-belül készen áll. Dávid Gyu­la diszkrét, ta­pin­ta­tos je­lenlétéhez talált a könyv­szer­kesztői sze­rep: a ref­lek­torfény jel­lemző módon a szerzőkre hul­lott, miközben a szer­kesztő-könyv­ki­adó éppen azon dol­go­zott, hogy a találkozás szerző és ol­vasó között létrejöhes­sen. Élő szerzőkre ez ugyanúgy érvényes, ahogy a klasszi­ku­sok­ra. Az, hogy ma Tamási Áron, Reményik Sándor, Bánffy Miklós és sok más erdélyi ma­gyar író művei igényes életműkiadások­ban is hozzáférhetőek bárki számára, Dávid Gyu­la szer­kesztői munkája nélkül nem jöhe­tett vol­na létre a ma is­mert válto­za­tok­ban. Tőle tu­dom, hogy idén a ki­lenc­ven éves születésnap mel­lett egy másik ke­rek évfor­dulót is számon tart­ha­tunk: Dávid Gyu­la könyv­szer­kesztői munkálkodásának ötve­ne­dik évfor­dulóját. Ez a pálya 1950-ben in­dult az Álla­mi Kiadónál, ame­lyik ha­ma­ro­san Álla­mi Iro­dal­mi és Művésze­ti Könyv­ki­adóvá ala­kult. 1953-tól az egye­te­mi-iro­da­lomtörténészi pálya le­hetősége, majd egyébfaj­ta többéves, kény­szerű távollét szakítot­ta meg a történet ala­kulását. 1970-től vi­szont, a Kri­ter­ion Könyv­ki­adó meg­ala­kulásától kezd­ve, majd a Po­lis Kiadó rend­szerváltás utáni el­indítását követően Dávid Gyu­la újabb és újabb köny­vek kiadásra való előkészítésében vett részt, szer­kesztői munkája mindmáig fo­lya­ma­tos.
Áll­junk meg egy pil­la­nat­ra a „kény­szerű távollét” eu­fe­miz­musánál. Po­li­ti­kai fo­gollyá len­ni Dávid Gyu­la számára azt is je­len­tet­te, hogy utólag ezt az 1956-tal szo­ro­san összefüggő személyes történe­tet más, ha­sonló történe­tek összegyűjtésével foly­tat­ta és ke­rekítet­te le. Itt sem a magánel­beszélések kerültek előtérbe, ha­nem az össze­találkoz­ta­tott történe­tek: 2006-ban létrejött egy adattár az 1956 utáni romániai po­li­ti­kai elítéltek éle­traj­zi ada­ta­iból, majd tíz évvel később egy Ma­gyar­országon pub­likált te­ma­ti­kus esszékötet, ame­lyik 1956 odaát kevésbé is­mert erdélyi követ­kezménye­it fog­lal­ja össze. Mint­ha a könyv­szer­kesztési gya­kor­latból és az al­katból egy­aránt követ­kező diszkrét je­lenlét ezek­re a tel­jesítmények­re és megközelítések­re is jel­lemző vol­na. Nem a túlzáso­kat ke­re­sem eb­ben a méltatásban, de mégsem tu­dom el­hes­se­get­ni ma­gamtól a gon­do­la­tot: po­li­ti­kai elítéltként Dávid Gyu­la sok te­kin­tet­ben sza­ba­dabb tu­dott ma­rad­ni az ötve­nes-hat­va­nas évek Romániájában, mint so­kan azok közül, akik „oda­kint”, sza­badlábon létez­tek. Ezt a sza­badságot az el­fo­gu­lat­lanságból, a pa­nasz­kodások kerüléséből, a követ­ke­ze­tes és ki­tartó, hosszú távra ter­vező mun­ka alapállásából ve­ze­tem le természe­te­sen mind­amel­lett, ami Dávid Gyu­la 1956-tal kap­cso­la­tos írásaiból amúgy is érzékel­hető.
Az iro­da­lomtörténész Dávid Gyu­la munkásságának központjában egyébként olyan kor­sza­kok áll­nak (a ti­zen­ki­len­ce­dik század, il­let­ve a két világháború közötti időszak iro­dal­ma), ami­kor a művésze­tek­nek és ezen belül az iro­da­lom­nak is ki­emelt, önmagán túlmu­tató sze­re­pe volt. Petőfiről, Tol­nai La­josról, Reményik Sándorról vagy román-ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tokról gon­dol­kod­ni azt je­len­ti, hogy az iro­da­lom társa­dal­mi beágya­zottságára is fi­gyel­ni kell. 1956 is ilyen pil­la­na­ta a közép-európai népek történetének: a kultúra túlmu­tat önmagán, po­zitív érte­lem­ben is, hi­szen fel­sza­badít, és ne­gatív követ­kezménye­i­ben is, hi­szen be is börtönözhet­nek érte. Min­den több­let­je­lentőségre tesz szert, minden­nek súlya lesz, és néha talán épp ezért problémás beszélni róla, meg kell találni az el­mond­hatóság nyel­vi anyagát.
2018-ban a Po­lis Kiadónál je­lent meg az Elődök nyomában – kortársak közelében című kötet. Műfaj­jelölő alcímében első he­lyen sze­re­pel az „előadások” ki­fe­jezés, az előadás pe­dig alap­vetően a szóbe­liség műfaja, így ele­ve­nebb tud len­ni annál, ami írásbe­li. Az, amiről az előadás szól, nem kis mértékben a szóbe­liség ere­je révén válik meg­fog­hatóvá, konkréttá, je­lenlévővé. Az előadás ugyan­ak­kor a sűrítés, össze­fog­lalás műfaja is. A tárgyról meglévő tudásanyag kiválo­gatása és el­ren­dezése leg­alább annyi­ra fon­tos ele­me bármi­lyen előadásnak, mint új eredmények, újfaj­ta tudások be­mu­tatása. Az, aki jó előadó, a nyel­vi anya­got gyúrja meggyőző, hatásos per­for­mansszá. És hiába kerül utólag könyv­la­pok közé egy-egy előadás, őriz még va­la­mit a szóbe­liség fris­sességéből.
Dávid Gyu­la életművének átte­kintése­kor két fon­tos, rend­szerváltás utáni időszak­ra te­hető tel­jesítményt sem­miképp sem hagy­ha­tunk ki: az egyik a Romániai Ma­gyar Iro­dal­mi Le­xi­kon utolsó köte­te­i­nek tető alá hozása. Noha a mun­ka meg­szer­vezését még Ba­logh Edgár kezd­te el az első köte­tek összeállítása idején, az, hogy a K betű után is foly­tatódott, majd ki­tel­je­se­dett a le­xi­kon szócik­ke­i­nek sora, Dávid Gyulának köszönhető, aki a ki­lenc­ve­nes évek­ben átvet­te a főszer­kesztői stafétát a kez­deményezőtől. A Romániai Ma­gyar Iro­dal­mi Le­xi­kon a szépiro­dal­mon túlmenően min­denféle írásbe­liség gyűjtőhe­lye lett, az Erdélyi Ma­gyar Szótörténeti Tár egy­faj­ta párda­rab­ja. 2010-ben je­lent meg a Le­xi­kon zárókötete, a vállal­kozás mérföldkő-jel­le­ge megkérdője­lez­he­tet­len.
A rend­szerváltás utánra te­hető az erdélyi ma­gyar közművelődési és tu­dományos intézmény­rend­szer újjászer­veződése. Dávid Gyu­la mindkét terület meg­szer­vezésében fon­tos sze­re­pet vállalt, 1991-től 1999-ig az Erdélyi Ma­gyar Közművelődési Egyesület elnöke volt, azóta a szer­ve­zet tisz­te­let­be­li elnöke. De az Erdélyi Múzeum-Egyesület ki­adványa­i­nak, tu­dományos közlönye­i­nek szer­kesztése vagy később a Ko­lozsvári Akadémiai Bi­zottság munkájában való aktív részvétel is ide­tar­to­zik.
Dávid Gyu­la munkája egymástól látszólag távol eső terüle­te­ket kap­csol össze. Ha a ma­gyar nyel­vet meg­személyesíteném, a ma­gya­rul beszélők össze­kap­csolását szíve­sen emelném ki a ma­gyar nyelv tevéke­nységi köréből. De tud­juk azt is, hogy a nyelv önmagában nem elég: ugyanúgy szét is választ­hat bennünket, mint aho­gyan összeköt. Ezért hangsúly­o­zom újra, zárásképpen azt, ami­vel kezd­tem: a dol­gok nem össze­kap­csolódnak, ha­nem van va­la­ki, aki össze­kap­csol­ja őket. Dávid Gyu­la a ma­gyar kultúrának épp ilyen személyisége: összeköti a dol­go­kat a legkülönfélébb szin­te­ken. Tar­tal­mas és az ed­di­gi­ek­hez ha­sonlóan jó kedélyű éve­ket kívánok neki továbbra is!

El­hang­zott Ko­lozsváron 2018. no­vem­ber 13-án, ami­kor Dávid Gyu­la a Com­mu­nit­as Alapítvány életműdíját ve­het­te át a Bánffy-pa­lotában. Forrás: eirodalom.ro