(sokadik emlék)

Szoprán-alt, szoprán-alt, a mentő skálázik szolmizál,
Tüdőket szállít, vesét vagy egyebet, ha megáll
a gépezet, a sofőr csak vezet, elég jól tudja
hogy hová, tudja, hogy gyakorta ennyire futja.
Keskeny az utca, eső zuhog, ma ilyen az undok
reggel, csörög a telefon, sietve felkapok
inget, gatyát, felhajtok egy pohár jéghideg vizet,
így lesz ez – mondta Ő – valaki marad és fizet.
Hát kialudt – pusmog a szakorvos románul, részvét,
tucatnyi rutin, látszat, öregek nyúzott szervét
ajándékba sem kéri senki. Megmaradsz úgy, ahogy
világra hozott egy mozgó szerkezet, összerogy,
porlad a tervrajzok szerint épülő jövőidő.
Arcom a ferde tükörben torzuló, törpülő.

Könyörgöm, ne viccelj, légy csendesebb, te ámokfutó!
Számomra ez az óra nagy dózis ópium, utó-
hatása krónikus téboly. Értesz-e, taxisofőr?
Fogd ezt a rongyot, ennyibe kerül egy jó, barna sör.

2017. június 7.

1. Demeter Mária:
   2018. december 16. 09:49

   Megrázó vers.