A repülés ára

A félelem, gyönyörű cafka, leül mellém, és átkarol.
Azt mondja, szívesen maradna fekete szárny a vállamon.
A szája vastag, mint a tészta, parázslik, arca Marsa az.
A lába hosszú, mint a létra, színes haja nagy őszi gaz.
És kérdezem, mit kér cserébe. Ingyen az első évszakok.
Később fizetni kéne érte: viseljem el a vérszagot,
mi árad majd a szárnyaimból, és lenne egypár éjszakám,
mikor kilépne álmaimból néhány beteg, vak, vézna lány.
Kik reggelig kiéhezetten használnák formás testemet,
de ígéri, úgy ébredek fel, semmire nem emlékezek.
Most nappal a vad rettegésnek erős szárnyain suhanok.
Barátja lettem már az égnek, és tisztelnek az angyalok.
De hétről hétre fogy a testem, gyűrött az arcom paplana.
Nyüszít az ágy, belé, ha fekszem. Megcsonkít minden éjszaka.

Erőltetett menet

sír a fény. serceg a csendje.
ha tudna, semmit se cselekedne.
megállna űrben, szemben, kézen.
pirosat lángolsz a déli fényben.
sárgát zokogsz a langyos napon.
a sötéten át melléd tolakodom.
érj hozzám, űr, melegíts, hideg!
most ígértem oda magam semminek.
sír a fény. engem sirat a gyenge.
lassan-lassan rámegy az idegeimre.
vetkőzz le, fény! tested a sötét, nem?
csak én izzok, lángol a sörényem.
ugató istenek és kutya-angyalok!
repültök, én mért gyalogolok?
milyen utat kell járjak, aminek pora
nem köhöghető ki a tüdőből soha?
visz az út? én viszem. Arany palotába.
Horizonton vigyorog a nap húsos pofája

Forrás: Verstörténés. Az Irodalmi Jelen antológiája. 2014.MEK