Ebben az évtizedben átéltem sok Nemzetközi Évet meg sok évfordulót, ott tartottam jó párszor ebben az évtizedben is,akár az előzőben, hogy lelkesedtem, hozzáláttam, gyűlölködtem, sírtam s átkozódtam hat helyett, és alig dolgoztam egy emberre valót is talán, veszteségeimet meg jövendőimet sokszor összeszámolva, új életeket kezdtem nemegyszer ebben az évtizedben (is); épp ebből kifolyólag kifolyt az ujjaim között jó része annak az egy életemnek, melyet egy-az-egyben kellett volna élnem.
Ebben az évtizedben eloldottam szülőföldem ingó tutaját, jó kemény csáklyákkal magam kormányoztam, lebegve tiszta, gyanútlan-tiszta, átlátszó vizeken; ha kedvem tartotta, csendes zugot kerestem szülőföldem törékeny tutaján, s hanyatt fekve figyeltem, hogy kóvályognak fölöttem a sirályok, volt, amelyik vizet, volt, amelyik illatos áfonyát hozott, olyan is, aki arra próbált rábeszélni kilenc nap s kilenc éjjel (vagy kilenc napév és kilenc napéjjel?), hagynék föl mindennel, kötnék ki újra biztos talajon. De hát milyen a gyermek? Milyen is, ugyan milyen a szülőföld gyermeke?
Ebben az évtizedben leltünk kinn a Hármashegyen egy második világháborús
rohamsisakot, kicsit csodálkoztunk, asszociálga tunk, mert hát milyen az ember, ki így, ki úgy, Enikő forgatgatta, hihi! kicsit bután, kicsit zavartan nevetett, mert semmit sem tudott közvetlen élményekből asszociálni ehhez a fazékhoz, Ágota azt mondta, miközben letérdelt a kupa mellé: vajon kié lehetett? Aztán megpucolta papírral meg marék fűvel, s mintha az Agamemnonét, oly áhítattal helyezte a fejére a sisakot. Aztán húzgáltuk erre-arra, kerestünk rajta valami jelzést, nem lévén katonai szakértő közöttünk, így akarván tisztázni, KIKÉ lehetett, aztán magunkkal vittük azt a dolgot, késő délelőtt letelepedtünk ennek az évtizednek valahol az elején, valamit enni, aztán kávét akartunk főzni, de nem volt edény, valamelyikünk mondta, főzhetünk ebben ni, és fölmutatta a halott sisakot. Bután, zavartan kacarásztunk, aztán annak az évtizednek az ígyen elrontott napjával együtt eltemettük a halott sisakot.
Itt tegyem hozzá, hogy ebben az évtizedben többször vásároltam 1916-béli réz ágyúhüzliből virágot Évike nénitől, aki ebből élt nagyjából, ebből a fényes, monogramokkal ellátott hüzliből. Úgy érzem most, az évtized végén, hogy ebben az évtizedben fedeztem föl tulajdonképpen az arcomat, mert ebben az évtizedben néhány dolog véglegesedett bennem. Figyeltem tíz esztendő alatt jó néhányszor, hogyan öregszik el egy-egy sejt bennem, szívemben, a synus-csomóban, próbálkoztam drámai, keserű mosollyal, de nem ment, s most, ha nikotinnal, vodkával kísértem istent meg a havert, a halált, olyankor diazepam nélkül szép csöndben tudom figyelni a synus-csomót: hogy dolgozik rajta az időm.
Láttam naggyá nőni kongresszusokat ebben az évtizedben, de egy áprilisi délelőttön azt is megfigyeltem, milyen csodálatos angyali gyönyörűséggel tud játszani Baász Imre két kislánya, hároméves ikrek, milyen cincogó kis örömökkel tud játszani a két pici lány a napsütésben két pici gyíkocskával, egyiknek is „négy keze”, másiknak is „négy keze” volt. Ebben az évtizedben leltem három szép, tiszta metaforát, egy ideig hordoztam őket magammal, aztán visszavittem őket tiszta világukba, nehogy hozzájuk tapadjon valami, de hiszen jó halász is így teszen a véletlen partra rántott kishalakkal: vissza a tiszta elembe!
Irtam újságot, tenyeremre vettem jó néhány talányt, s meg tudtam állni azt is — mikor úgy kellett nekem —, hogy ne írjak semmit, ha magamnak sem, s az írásnak sem kellek.
Húztam s lazsáltam is ebben az évtizedben, így hát tanultam csodálni, hogy nő fel végre egy város, tanultam azt is megérteni, hogy nő fel emberré a gyermek, tanultunk temetni, tanultuk hátat fordító barátainktól a meghalás ében művészetét, tanultuk szívig, agyvelőig kúszó, hideg késként dermesztő-ijesztő zenéjét a zizegő temetéses délutánoknak ebben az évtizedben, irtózatos még rágondolnom is, hogy már én is megszoktam évtizedeim alatt hátat fordítani egy-egy friss sírnak, pedig ez ment a legnehezebben az elmúlt évtizedekben.
És ennek az évtizednek egy napján egyszer csak eljött Ágota, és azt mondta, hogy te még lehetsz boldog, megtörténhet véled még ez is! És így egy időre még addigi önmagámtól is eloldott, majd eloldotta önmagát is tőlem. De nemcsak ezért sikoltoztam magamban ebben az évtizedben is. Valakinek időnként föl kellett vernie a csönd cihereseit, megnézni, egy-egy tarolásban mi húzódik meg a fölcsapó burjánok, a sunyító törpe bokrok alján. Ó, a magam-mentő sikolyok! Azok a megbánások, azok a búcsúzások — azoknak a találkozásoknak implicit sikolyai! Az anyát, a gyermeket, a közvagyont, a magánvagyont, magát a törvényt is védi a törvény, de engem ki védett az elmúlt évtizedben, mikor védtelenre vetkőztem isten és ember előtt?! Talán Ágota — önmagam ellen. Talán Sári meg Sarolta — önmagam ellen. Talán Kati -— önmagáért. Talán mindenki önmagam ellen védett volna, hogy megmaradjak néki. (Van egy tejelő hernyó, melyet a hangyák tartanak …)
Testeden kívül nekem mi maradtál?
Mi lettél, hogy a testeden kívül maradtam?
Fájó csönddé görcsült a vers a nyelvem alatt ebben az évtizedben igen-igen sokszor. Szolgálati időmbe tartozott ez az évtized, sok mulasztással tele szolgálati időmbe. Jelentem, hogy szolgálati időmből letelt egy évtized menthetetlenül, mentségem nincs a mulasztásokra, menekvésem sincs a nyolcvanas évek elől.

Forrás: Ember a Kénostetőn. Vallomások, publicisztikák. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1981.

1. Nászta Katalin:
   2018. december 18. 11:58

   Mekkora Író, Költő! Kiváltság, hogy ismerőse lehetek.