Nem tudom, hogy halt meg. Egyszer csak megszűnt létezni. Pedig előző nap még írt, még telefonált, még zsörtölődött. Úgy nézett ki, hogy minden nyavalyája, álmatlansága, csőlátása, magányossága stb. stb. ellenére elpusztíthatatlan.
Nem igaz. Ez így nem igaz.
Az ember egyszer csak végleg kikopik az életből.
Szász János sokfelé figyelő, sok hangszeren játszó, mindenben figyelemre méltót alkotó írástudónk volt. Élete 1927-től 2006-ig volt kiszabva; ahhoz kevés, hogy az ember mindent elmondjon, ami általa elmondható, de ahhoz éppen elegendő, hogy életmű maradjon utána.
Jánost már idősebb korában ismertem meg igazán, pontosabban, amikor már kikopott az aktív életből. Amikor nyugdíjasként szabadúszott a bukaresti szerkesztőségek között. Nem paktált le egyikkel vagy másikkal. Mindenik lapot ismerte, hiszen valamennyinél dolgozott egy bizonyos időszakban és minőségben. Egyiket ezért, értékelte, a másikat azért. Pragmatikus emberként viszonyult a problémákhoz, látszott rajta, hogy sokféle helyzetben és szinteken próbára tette az élet.
Először akkor kerültem vele érzelmileg is kapcsolatba, amikor egyszer nagyon megharagudtam rá. Annyira, hogy elsősorban nekem fájt…

1.

Mintegy két héttel a romániai rendszerváltás bekövetkezte után hirtelen arra ébredtem, hogy a Romániai Magyar Szónál kiszabott mindennapi munkám mellett egy román hetilap szerkesztője, mindenese leszek. Azaz, mindent elkövettem azért, hogy ez ne legyen így, de ehhez gyorsan talpra kellett állítani, majd útjára indítani azt a ma is névtelen, világra sose jött kiadványt, ami előtt pedig, ha azokban a napokban megszületik, nagy jövő állt volna.
Az első, az általános december végi lelkesedést követő román-magyar súrlódásokat észlelve, Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor – akkoriban a Kriterion lektora és bukaresti lakos – percek alatt meggyőzött annak a fontosságáról, hogy a románságot anyanyelvén szólítsuk meg s úgy próbáljuk tudatosítani benne azt, ami bennünk, kisebbségi életünkben, hagyományainkban sajátos. Egy értékszempontú, tényekkel és dokumentumokkal érvelő kiadvány sokkal többet tehet, mint bármilyen nyilvános vita vagy ökölrázás – érvelt. Igazat adtam neki, csak azt nem tudtam elképzelni, miként szerkeszthetnénk mi, magyar napilap igájába befogott emberek, akik a románt második nyelvként tanulták s bármilyen jól, mégis csak hézagosan értjük, beszéljük, egy olyan lapot, amit majd román szellemiségűként érzékel a román olvasóközönség.
Sanyi szerint az apró lépések taktikájával minden megoldható, kezdetnek ismer néhány kétnyelvű értelmiségit, akik szívesen besegíthetnének, a legfontosabb, hogy nekivágjunk.
És nekivágtunk.
Javában ébredeztek, szervezkedtek az addig szinte már nem is létező romániai nemzetiségek, alakultak a semmiből kisebbségi szervezeteik: a török-tatároké, lipovánoké, ukránoké, bolgároké, görögöké, örményeké, majd a cigányoké; éppen ideje volt összehangolni cselekvésüket.
Az 1990 eleji, ideiglenes állami struktúrában Király Károly volt az, aki az államfő helyetteseként a kisebbségi kérdést energikusan magához ölelte. Hallván lapalapító szándékaink felől, azonnal tervezgetett: mi lenne, ha ez a lap, aminek nagyon vonzó címet kellene adni, valamennyi romániai kisebbség közös fóruma lenne? Találkozót is összehívott evégett, melyen a kisebbségiek lelkesen fogadkoztak: napokon belül érkeznek majd hozzánk az anyagok – történelmi összefoglalók, irodalom, publicisztika, fotók.
Fordítókat hajtottunk fel s nekiláttunk az első számok összeállításának. A magyar vonatkozású szövegeket könnyen összehordtuk, egyikét-másikát éppen a Magyar Szóban megjelent dokumentumokból, tényfeltáró beszélgetésekből válogattuk. Fotó, karikatúra is került elég, s már csak a lapot jegyző, tekintélyes személyiségre kellett rátalálnunk és megnyernünk. A címadást a majdani főszerkesztőre (igazgatóra? – amilyen titulust óhajt, annak kereszteljük, csak legyen kit) bíztuk volna. A politikában, az etnikumok közti kapcsolatokban jártas és tapasztalt, román irodalmi körökben is ismert és elismert Szász Jánosra gondoltunk hirtelen, aki már nyugdíjasként, de az újjászületés lehetőségétől felajzva mindjárt igent mondott a felkérésre.
És itt vége is a történetnek: elvetéltünk.
János az utolsó pillanatban visszalépett, egészségi okokra hivatkozva, mi meg ottmaradtunk, az elkészített tükrökkel, a lefordított anyagokkal egy jókora dossziéban, nyomdai leadásra készen, hogy pár nap múlva a kefelevonatokkal dolgozhassunk… A megtorpanás miatt az addig lelkesedő segítőtársak máról-holnapra csalódottan elfordultak tőlünk, lemorzsolódtak, a román-magyar közhangulat hirtelen megromlott, beütött a marosvásárhelyi „lovagi torna”, s mi maradtunk a máig tartó csalódással. Szilágyi Sanyi sokáig nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy balekok voltunk, sőt, idealisták. Az a példa lebegett a szemünk előtt, amikor Moldáviában, a peresztrojka hajnalán a legnagyobb sikere ama orosz nyelvű lapnak volt, amely kizárólag moldáviai problémákkal foglalkozott, s egészen Moszkváig, sőt tovább is népes olvasótábort vonzott magához, az orosz olvasók rettentően kíváncsiak voltak arra, milyen nép a moldován, hogyan gondolkozik, imádkozik, milyen az irodalma.
Nekünk ezt a kíváncsiságot nem sikerült kiprovokálnunk.

(Folytatjuk)

Cseke Gábor

1. Gulyás Miklós:
   2011. március 20. 14:34

   A svédországi erdélyiek mutatták meg nekem Erdélyt a térképen. 1993 virágvasárnapján első marosvásárhelyi napomon korán lefeküdve, a bukaresti magyar adást hallgattam. Szász János beszélt magyarságáról. „Nem tartozom a magyar néphez, hanem a magyar nép része vagyok!” Ez a mondat volt számomra az erdélyi „Isten hozott”!