Fociról olvastam laza (nem szakértői) cikket egy orosz lapban – az ötletek jelentős részét alkotó módon kölcsön vettem (ld. még: plágium) – abból kiindulva, hogy a nyelv miatt e nélkül senkihez sem jutna el a mondandó, pedig kár lenne kihagyni. Az orosz újságíró a kevéssé ismert tényeket, sztorikat gyúrta szórakoztató (és hosszú) hétvégi olvasmánnyá – én pedig közreadom, minimális kiegészítésekkel, népszerű ’tudományos’ ismeretterjesztő stílusban; kiragadott példákkal, de koncentrálva a kevéssé közismert elemekre. Hátha még a nagy drukkerek is találnak írásomban érdekeset… (Ezért visszafogtam magam a nyelvészkedésben is, pedig ahhoz sokkal inkább értek. Igyekeztem a szómenésemet is visszafogni – ez kevéssé sikerült, de nem kötelező együltödben végigböngészned, kedves olvasóm. És nem követtem az eredeti írás katekizmus-szerű szerkezetét sem: nem tettem föl ál-kérdéseket, hogy azokra bölcs válaszokat adjak. Pl.: mikor született meg a futball..?)
Az orosz cikk azzal indul, hogy december 10-én (akkor jelent meg az orosz life.ru online lapban, Dmitrij Szadilko tollából) ünnepelték világszerte a Labdarúgás Világnapját (World Football Day). Utánanéztem: ez az Emberi Jogok Napja is – de szerintem az átlag állampolgár az emberi jogokat egyáltalán nem ismeri, és (miniszterelnöki szint alatt) a foci nemzetközi ünnepéről se nagyon hallhatott. (S talán még a legvadabb szurkolók sem tudják, hogy november 25-én volt a Magyar Labdarúgás Napja… 1953-ban e napon volt a londoni Wembley stadionban az ’évszázad mérkőzése’ (igaz, az utóbbi időben nem túl sokat jártunk arrafelé a nemzeti válogatottunkkal).

Egyelőre nem jöttem rá, miért éppen e napot jelölte ki 1995-ben az ENSZ (fennállása 50. – jubileumi – évében) foci-világnapnak… A Wikipédia szerint az ENSZ (és a FIFA) ezzel emlékezik meg az emberiség talán legnagyobb tömegeit megmozgató sportról… A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) felmérése szerint a futballt ma a világ több mint 200 országában 240 milliónál többen játsszák rendszeresen. Hétvégenként nézők milliói követik nyomon kedvenc csapatuk játékát a helyszínen vagy a televízión.

Megtudtam a cikkből azt is: hol és mikor született meg a futball… Pontosabban, hogy ezt nem tudni. Kínában már a Han dinasztia idején (i.e. III-II. sz.) játszottak valami hasonlót, cu-zuj néven /körülbelüli fordítása: ’a labda rugdosása’/. De talán ennél régebben is:

Az ókori Róma ezernyi látványossága között is akadt labdarugdosás, de nem volt se önálló neve, se egységes szabályrendszere. Egy fönnmaradt dokumentum szerint 27-27 fős csapatok játszottak egymás ellen, főként fiatal sportolók (Cicero szíves közlése); olyan népszerű volt, hogy az akkori (görögföldi) olimpiák programjában is szerepelt…
Kicsit később, ugyancsak Itáliában, a XIV. század (cinquecento) elején megjelent a firenzei ’calcio’ is – az első, körülhatárolt városi pályán játszott csapatsport-látványosság, immár mérkőzésvezető irányításával, az ókori római mintát követve, 27-27 fős csapatokkal. Az egyes városok együttesei vívták; a ’kapukat’ egy-egy kis vár jelképezte (rugdosásos ’csatában’ kellett valamelyiket elfoglalni a védőktől a győzelemhez; vagyis nem gólra ment a játék, hanem inkább vérre…).

A középkorban, talán a XIII. századtól, szinte csak Angliában játszottak egy – a mai labdarúgásra hajazó, szabályozatlan team-játékot (sem a csapatlétszám, sem a játékidő, sem a pálya stb. nem volt meghatározva, egységesítve – de labda már volt és lábbal kellett kezelni). Nem véletlen tehát, hogy a korán népszerűvé vált játék általános (és később nemzetközivé lett) szabályrendszerét is az angolok dolgozták ki (jóval később: 1862 és 1895 között)…

A lényegesebb szabályok azóta sem változtak, de legtöbbjük kisebb-nagyobb módosítást szenvedett el az elmúlt 150 évben (pl. az első – 1862-es – szabályrendszerben az volt a leshelyzet, ha a játékos a labda elé került – gyenge fociismereteim alapján ezt én nem is tudom értelmezni). Érdekesség: az első igazi ’futball-nagyhatalom’ az önálló államként már akkoriban sem létező Skócia volt. A XIX. században a skót csapatok mindig megverték az angolokat (meg a walesieket) ; volt, hogy a ’brit’ első ligában csak skótok játszottak!

Nem volt benne a szemlézett cikkben, de emlékeztetőnek ideírom: az első ’szabályos’ magyarországi labdarúgó-mérkőzést az 1897 májusában játszották az év elején alakult Budapesti Torna Club – rövidítve BTC – labdarúgó (és más) szakosztályának sportolói – nem lévén másutt focista, mindkét csapatot a BTC állította gyepre… Nem véletlenül az első – hazánkat külföldön képviselő – ’nemzeti’ válogatott is bétécésekből állt össze..
Az első országos megmérettetésen, 1901-es ős NBI-ben is a BTC lett a legelső magyar bajnokcsapat (majd dupláztak 1902-ben).

Az egyszerű szabályrendszer és a minimális sportszerigény nagyban hozzájárult a játék hazai és európai (benne: magyarországi) elterjedéséhez, tömegsporttá válásához.
A legtöbb – ma is érvényes – szabályt 1870 és 1895 között már Európa-szerte rögzítették. Az angol példák nyomán megállapodtak a két félidős (2 x 45 perces) mérkőzéshosszban. Korábban a biztos (2 gólos) győzelemig játszottak, de a szurkolók figyelmének ébren tartása céljával már korán korlátozták a játékidőt (először két órára, egy félórás szünettel a közepén; ezt követte a 90 perces két félidős időkorlát). A pályán játszó csapatok játékos-létszámát is behatárolták 1870-ben: a 11 fő egyes focitörténészek szerint úgy alakult ki, hogy a főként diákokból összeállt tízfős csapattal (angolul: team) együtt játszott edzőjük is, legtöbbször a testnevelő tanáruk.

A szabályozás kiterjedt a pálya méreteire és felosztására, pl. a ’kapu’ formájára és nagyságára, a gól- és taccsvonalakra, valamint a játékosok öltözetére és magának a játéknak a kellékeire, valamint a ’terminus technicusokra’ is. A szakkifejezések jelentős része hosszú ideig ’magyarul’ is angol szó volt (taccs, henc, korner, gól, tribli, bekk, center, tréner stb.)… Az ős-laszti (ez a kergetésre kijelölt bőrgolyó, nem pedig az Extasy-tabletta – bár a szót ma már csak ez utóbbira értik) belsője eleinte sertés-húgyhólyag volt, a ’külső’ pedig könnyű és jól varrható szarvasbőr. (De van följegyzés gyomorról is, ld. a ’disznósajt’ kerekded formáját….) A focikedvelő amerikai gumigyáros, Charles Goodyear nem csak a kerékpárok és autók kerekeihez készített felfújható (pneumatikus) ’belsőket’, hanem a tartósabb és nehezebb sertésbőr-labdákhoz is – ezért őt tekintik a ma is használatos focilabda (amerikaiul: soccer ball) föltalálójának is. Az USA-ban népszerűbbé lett rögbi-szerű ’amerikai foci’, az American football labdája lett a ’láblabda’, a ’foot-ball’ (az angol-európai labdarúgás Észak-Amerikában soccer néven terjedt el – ez az ’egyesületi’, association football torzulásos rövidülése). Európában és szerte a világon inkább a football szó változatait használják a játékra (football, futból, futebol, fussbol); néhány országban – mint nálunk, magyaroknál is – nemzeti nyelvre fordították (labdarúgás) Érdekességnek megjegyzem, hogy ugyanígy alakult ki az izraeli – ivrit – szakszó is, a ’cadu-regel’- a gömb és a láb szavakból). A XIX. század végére tehát szinte minden készen állt már a korszerű futballjátékhoz.

De pl. a közismert színes lapocskák csak jó hetven év múlva terjedtek el a foci világában. Régebben a mérkőzésvezetők szavakkal, kézjelekkel, illetve gesztusokkal igyekeztek fegyelmezni a játékosokat – mígnem az 1966-os világbajnokságon az argentin csapatkapitány, Antonio Rattín hatalmas nagy botrányt okozott (kiállításra is került: annyira felháborodott ugyanis az igazságtalannak vélt – szerinte lesgólt megítélő – német játékvezető megsértéséért kapott büntetésen, hogy nem akarta elhagyni a játékteret, a rendőrségnek kellett őt jobb belátásra bírnia). Az egyik VB-bíró ezt követően javasolta a sárga és piros lapokat – ötletét elfogadták és ’lapfelmutatásos módszert’ azóta az egész Földön alkalmazzák.

Bár a labdajáték eleinte amatőr fehér ’úriemberek’ szórakozásból űzött sportja volt, hamar tömegsporttá vált a diákok és a munkások körében is. A népszerűség növekedésével a pénz (belépőjegyek, fogadások) fontosabbá vált, mint a szórakozás és hamar megjelentek a profi labdarúgók is. Az első játékos, akinek fizetést folyósítottak a játékáért, a focitörténészek szerint James „Reddi” Lang volt, a Sheffield csapatából, az 1880-as évek végén. Egyben vele jött divatba (a később a ’szocialista ’ országokban annyira elterjedt) ’sportállás’ is: Lang az egyik helyi gyár kamu-munkása volt (de a gyárba csak ’fizetéséért’ járt be).

És hamar megjelent a pályákon a faji, vallási, pártállási stb. megkülönböztetés is. A focirasszizmus első ’jegyzett’áldozata Walter Tull amerikai néger focista volt, akit a XX. század elején bőrszíne miatt fehér szurkolók sértegettek és megaláztak. (Mint későbbi interjújában elmondta, még a Nagy Háborúban is – ahol önkéntesként harcolt a fehérek világa védelmében – szenvedő részese volt a ’katonai’ rasszizmusnak.) Később nem csak a bőrszín – a vallás, a nyelv, a politikai és/vagy nemi irányultság, az öltözködés stb. is gúny tárgya lett – és a zsidózás is ’divatba jött’ a focipályák lelátóin.

A modern futballhoz hozzátartoznak a ’futballhuligánok’ is – szinte a kezdetektől (bár a ’terminus technicus’ csak a múlt – a XX. – század hetvenes éveiben gyökerezett meg az angol – s később minden – nyelvben. Egyes elméletek szerint a ’fél’- névadó Patrik Hooligan, enyhén alkoholista ír boxoló volt, aki szerette a tömeges verekedéseket és más balhékat, különösen sportesemények után – más források (pl. az OED, az Oxford English Dictionary) nem nevesítik-személyesítik a névadót, csupán azt említik meg, hogy egy századvégi (1899-es) londoni bandának (gang) a „the Hooligan Boys” volt az önelnevezése…

Most már messze nem csupa fehér úriemberből áll össze a világranglista eleje, a top ten, de a 2014-es világrangsor legalább fele ’fehér’. (És az első világszerte – nem csak magyar nyelvterületen – elismert ’aranycsapat’ is ’fehérekből’ állt – bár volt köztük néhány napbarnított magyar aranylábú fiú is…
Bár minden ’toplista’ összeállítójának ízlését-tudását-efogultságát tükrözi, azaz igen szubjektív – ideidézem a 2014-est, minden idők 10 legnagyobb labdarúgó-legendájával. (Angolszász szokásnak megfelelően a 10. helytől az első felé – az én kiemelésemmel…)
10.) Franz Beckenbauer, 9.) Michel Platini, 8.) Eusebio da Silva Ferreira, 7.) Bobby Charlton 6.) Johan Cruyff, 5.) Puskás Ferenc, 4.) Ronaldo Luís Nazário de Lima, 3.) Zinedine Zidane
2.) Diego Maradona, 1.) „Pele” Edson Arantes do Nascimento

Zárásnak még két – nem focitudás-alapú – rangsorról:

Ez egy igazi, ’felnőtt’ liliputi focicsapat a múlt század első feléből.
A ’normális’ méretű apróbb termetű profi focisták közül Jafal Rashed Al-Kuwari katari játékos csak második lehetett a maga 155 centijével. Romániában még sokan emlékezhetnek a 154 (!) centis brazíliai Micul Elton-ra, a világ eddig ismert legalacsonyabb profi játékosára, aki rövid ideig (2007-2009-ben) a Steaua Bucuresti színeiben kergette a bőrt (…și socotit drept una dintre marile „țepe” luate de roși-albaștri).

S ha már a kisnövésűeket szóba hoztam, itt az eddig ismert legmagasabb profi focista is: az 1987-es születésű óriás, a 208 centis belga Kristof Van Hout, aki ma is a Standard Liège kapuvédője (de román csapatban nem játszott).

Letészem a klaviatúrát, hadd pihenjék… Pedig akadnának még mesélnivalók – a furcsa foci-rögby vegyesmeccsektől (az első ilyent – az USA-ban – a Harvard Crimson játszotta a McGil Redmen ellen,1874-ben) a nagy csalásokon át (köztük Maradona nápolyi – iskolát alapító – gumifütyije a kábszer-teszt kicselezésére) az őrült spanyol edzőig (aki 1999-ben a Leganés-Badajoz meccsen az ellenfél kapura törő csatára elől partvonalon kívülre pöccintette a labdát).

Talán majd máskor még visszatérünk a stadionokhoz (ígérem: politika- és Felcsút- mentesen).

Szentgyörgyi N. József

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ