a mindenség egyetlen ásványi anyaga
az embermag
ha robban, vagy hasad
a világ hull vissza magába egy pillanat alatt
a prés
jaj!
gyémánttá farag

(prózában)

Annak kvintesszenciája, amihez egy teljes élet kell, hogy el tudjuk mondani, de nem jutunk a végére.
Nincsenek gyémántjaim. Kavicsaim vannak. Kikövezik mindennapjaim, magam előtt rugdosom őket – újra gyerek vagyok. Olyan szél borzolja ritkás hajam, ami nincs. Idegen szavak lengenek idegenülő lelkem körül – hazátlanodás zajlik. A magas alacsony, az alacsony felszáll – kifordul minden. Huzatban élek, állandósul. Elhúznak mellettem, akiket, amiket megszerettem. Elhagynak az ismerős szavak, kiüresedtek, kiseperte belőlük a szél lelkem ásványait. Kongok. Az idő kapszulájából kimaradnak a csillagok, amiktől ragyogott a szürke világ. Már nincs jelentősége semminek. Lélek, szív – elkopott fogalmak. A hasonlatok hazudnak, az igazság elengedett – mehetünk … Egyre több szóról derül ki, mennyi reményt cipeltek magukban. Elfogynak azzal együtt. A tükör, ami rám világíthatna – megvakult szem. Fekete gyémánt.