Xavér és Jancsika, a kagylónyúl

Hogy ki volt Jancsika?
Hát egy igazi nyúl.
És miért kagylónyúl?
Mert olyan apró volt, hogy egy emberi fülkagylóban kényelmesen
elfért.
Hát ilyen volt Jancsika.
Hogy miért volt éppen ennyire kicsi?
Valahogy csak ekkorára sikeredett Frigyes nyúlbácsi és Barbara
nyúlnéni utolsó, kilencedik palántája.
Miként került Jancsika a fülbe?
Úgy, hogy egyszerűen beleugrott, amikor egyszer Xavér, a
kisfiú hason fekve játszott a földön.
Xavér szerette kedves barátját, a csodálatos kagylónyulat, és
mivel kissé hosszú hajat viselt, Jancsikáról az égvilágon senki
sem tudott, csakis ő.
Jancsika elalvás előtt mindig duruzsolgatott valamit Xavér
fülébe, aki aztán kellemeseket álmodott. Néha azonban
előfordult, hogy a kagylónyúl merült álomba elsőként.
Így teltek az évek, a nyúl pedig nemcsak a fülkagylóból,
hanem Xavér kegyeiből sem esett ki. Amikor viszont Xavér
éppen tizennégy évet töltött, egészen rövidre nyíratta a haját.
Ekkor egyik haverja észrevette a különös kis lényt.
— Te, Xavér, miféle bolhád van neked?! — kérdezte.
— Nem bolha az, hanem csodanyúl! — felelte.
— Hogyne, még hogy csodanyúl, ez csak egy undok kis
vérszívó. Szabadulj meg tőle! — vágott vissza amaz.
Ennek hallatán Jancsika megremegett, de bízott, tökéletesen
megbízott barátjában.
Ám ezután az eset után a fiú kezdte úgy érezni, valóban
helytelen, hogy ez a valami folyton együtt van vele.
Tényleg meg kellene tőle valamiképpen szabadulni, vonta
le magának a következtetést. Addig-addig forgatta e gondolatot
a fejében, mígnem egy napon tényleg kirázta a
kétségbeesett Jancsikát, aki hullott, hullott lefelé, akár egy
melankolikus papírdarab vagy egy őszi falevél. Mikor földet
ért, úgy érezte, vége lesz a világnak, ha soha többé
nem hallgathatja Xavér megnyugtató szuszogását. Bánatosan
és magányosan vándorolgatott a lakásban több
mint három hónapon át, s ha lehet, még kisebbre zsugorodott.
Ez idő alatt Xavér nagyon rosszul aludt, hiányzott neki
Jancsika mesélgetése, duruzsolgatása vagy csak az a tudat,
hogy ott van, és az övé, egyedül csak az övé az a kagylónyúl.
Így történt, hogy szobájában Xavér egyszer csak ugyanúgy
lefeküdt a földre, mint kicsi korában, és hívta, szívszakadva
kérlelte Jancsikát, a kagylónyulat:
— Szükségem van rád, költözz vissza a fülembe! Igaz
ugyan, hogy szőrök nőnek majd belé, de neked mindig helyed
lesz ott, bárki bármit is mondjon.
Első alkalommal azonban nem koronázta siker próbálkozását,
mivel Jancsika éppen a konyhában bujdokolt, és bár
hallotta a rimánkodást, nem sikerült két óra alatt sem átjutnia
a lakáson egészen Xavér szobájáig.
— Ez a Xavérka teljesen megbolondult — hüledeztek a
szülők. Rosszul alszik, és most még ez a földre fekvés és jancsikázás
is! Tényleg kamaszodik ez a gyerek!
Másnap Xavér a nappaliban vetette le magát a földre, és
ugyanúgy rimánkodott az elcsapott kagylónyúlnak. Ekkorra
Jancsika már ott volt, és hoppsza, be is szökkent az otthonos
illatú fülbe.
És attól a naptól fogva Xavér többé nem hasalt a földre
búbánatosan, nem esdekelt senkihez, még az sem érdekelte,
ha netán azzal gyanúsítják, bolha van a fülében vagy bogár
a fejében. Jancsika pedig azóta is minden este duruzsol valamit,
ha éppen véletlenül hamarabb el nem alszik Xavérnál,
akinek már nem csak a fülében, de az orrában is szőr van,
sőt, elég sok az ősz hajszála is. Mindig együtt vannak (…)

(Megjelent a napokban a kolozsvári Kriterion könyvkiadónál)