Czóbel Minka: Maya

Czóbel Minka. »Maya.« Budapest, 1893. A kis kötet két részből áll, az első «Az élet könyvéből», a második «A halál könyvéből» czímet visel. E két jellemző czím is mutatja, hogy a költőnő, ki már korábbi köteteiben is örömest foglalkozott a lét nagy kérdéseivel, itt a két legnagyobb probléma, az élet és halál sötét titkait kutatja. Arany János mondta Tompa egyik költeményéről: „Oly helyeken jár a költő, a hol féltjük az embert. Állítson a költő keresztet az ily pontokra, hogy itt veszélyes a járás.”
Ugyanezt ismételhetnők Czóbel Minka számos költeményénél s szinte döbbenve kérdjük, hogy mer egy gyönge nő ott járni, a hol a legerősebb fejű férfi is sokszor behunyja szemeit, hogy el ne szédüljön.
Ilyen az «Eunoia», melyben a végnélküli Nirvánában szunnyadó Istent rajzolja, ki álmában megteremti az álmot s megálmodja magát, az eget és földet, az egész nagy végtelen világot. A költőnő izzó képzeletében ott kavarog a pogány görögök, a budhisták, a keresztények isteneszméje s talán innen van, hogy Czóbel Minka költeményeiből ép úgy hiányzik a keresztényi hit, mint Faust híres hitvallásából Margit előtt. Komor, pesszimista hang vonul végig az egész köteten s olykor szinte ólom-súlylyal nehezül lelkünkre. A költemények jó része szaggatott, rapszodisztikus, maga a költőnő egész csomót csak rythmikus prózának nevez. De ezekben az úgynevezett rythmikus prózákban is sok költészet van s főleg gazdag a képzelet játéka, az eleven festések színpompája. Czóbel Minka érdekes költői egyéniség, a képzelet heve szokatlan erővel működik nála s az eredetiség bélyegét nyomja rá. A kötetből mutatványul adjuk a következő költeményt:

Örökre, mindörökre

Ha érzésed, ha vágyad van.
Temesd el hűs magányba,
Megfejthetlen titok marad
A boldogság talánya.
Hiába űzöd — elvonul
Csalóka, szürke ködbe,
S te tőle távol elmaradsz
Örökre, mindörökre.

Ha életed reménytelen,
Ha többé már nem kérded:
A holnap, a titkos jövő
Még mit tehetne érted ?
Ne gondold, hogy nyugalmat lelsz,
Hisz’ életedhez kötve
A föld röge, a föld pora,
Örökre, mindörökre.

De csendesen, csak csendesen,
Egy távol fényre várunk,
Ez örök éjjelünk talán ?
Vagy örök napsugárunk ?
Egy fehér fátyol szállt le rád,
Szemed már el van födve —
Pihenhetsz édes-csendesen
Örökre, mindörökre.

(Vasárnapi Újság, 2. szám. 1893. Budapest, január 8. 40. évfolyam.)