(Tekintettel arra, hogy pirongat a sofőr)

Mostan egy kényes sztorit mesélek el,
tárgyát tökön rúgnám, de kit érdekel,
úgyhogy – nincs választás – túlteszem magam,
nem parázok és nem eszem magam. 

Tekintettel arra, hogy román személyi igazolvánnyal
utazom Budapestről Egerbe,
tekintettel arra, hogy magyar anyanyelvemen beszélhet
velem a buszvezető s (ha szólnának) a többiek,
tekintettel arra, hogy magunk közt volnánk, s nem, mint a hon, fönt
a magasban,
tekintettel arra, hogy megérhettem a kedvezményezett
öregkort, jöhetek-mehetek s még kellek,
tekintettel arra, hogy ingyen szállhatok fel párszáz forint
pluszt rászámolva a buszra,
tekintettel arra, hogy akárki bárkire istenadta
jogon rápiríthat,
tekintettel arra, hogy jól megértem a szeretetet és
a megvetést, tettben és szóban,
tekintettel arra, hogy: ó, szégyentelenül büszke vagyok,
rokon erdélyi, idegen magyar és filosz,
tekintettel arra, hogy átutazó lehetek az anya-
országban gondolatban és cselekedetben,
egészen otthon érzem magam és hazudhatok magamnak:
az nem lehet, hogy annyi vért hiába ont a hon,
az nem lehet, hogy vörös festéket önthet arcomba az,
ki föltekint, mint magam is, a büszke Hunyad-várra,
az nem lehet, hogy annyi vér hiába ontaték,
és senki nem nyújt zsebkendőt felém, ha földre omlanék.

(Az arc színe a vörös)

Vörös,  mint az arc színe természetes magyar közegben,
Vörös, mint a rossz máj egészséges öregekben,
Vörös, mint a pulyka nyaka vágás nélkül elvérezve,
A testvérszeretet ilyen: vörös a magasból földre leesve.

A kép nem olyan, mintha Picasso festette volna
a guernicás Franco-i spanyol pokolban,
nem kék-fehér-fekete vászon kilencszázharminchétből,
inkább, mint a pír, mely lelóg a kétezer tizennyolcas égből.

(Az arcom törött és sápadt)

Az arcom törött, beesett, sápadt,
hát így lett vége az angyalvárásnak,
angyalka nem vigyázott, fázott,
mikor magyar testvérem velem pofázott,
hogy ő most hol találja meg
(hangja gőgicsélt és remegett)
a hozzám rendelt dátumot
személyi igazolványomon,
amit Vásárhelyen adnak ki nekem
immár száz éve (szinte kezdettelen),
mert hogy ő csak magyarul tudna,
s az nem tuti, hogy ingyenes az útja
annak, aki olyan szomszéd lett,
kinek a helyét trianon-kezek rajzolták meg,
hát, most követeli, hogy bizonyítsam,
román nem lophatja azt, ami szittya,
tudniillik, ahol én születtem,
ahol éltem és megöregedtem,
ott bizony magyar adót nem fizettem,
doboghat szívem s hazám rendületlen.
                                             Elértem én, hát aggódik nagyon
a hűséges polgár, hogy most adót csalok,
pedig tudhatná: a jog a rend,
a magas hazában, s hát még idelenn.

(Tokaji nyárban)

Lerobban, mint minden ócska autó egyszer.
A révész megkérdezi: mit iszol-eszel?

Várakozom, s nagy az autóm öröme,
mikor a slusszkulcsot leteszik a bőröndre.

Több tízezerbe is kerülne, nyilván,
ha a tokaji révész legalul lenne a listán.

Ilyenkor kitárul a kék szín az égen,
s bezárul, beheged a hasítás a léken.

Tulajdonképpen képben marad minden:
jól vagyok, indul a járgány, bronzolt a színem

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ