Para Olga: …És újra
És újra zakatol a vonat, és bennem minden mindennel összér.
Tekintetem a tájra réved, és a tájban öröklakó fiam szeme rajtam, meg akarja fejteni a titkomat, ő fejti, én csak írom, ő tudja, ő vezeti a tollam. Megajándékoz sorokkal, amelyekre úgy tekintek, mintha ismeretlen tájon futna velem a vonat, pedig számtalanszor láttam már, mégsem ismerem, dombok, hegyek, völgyek 200 km-rel hátrébb a térben, s most kopár dombok, mintha gomolygó ködből bontakozna ki időnként a táj, nem ez a konkrét, hanem az örök létező. ott legbelül a lélek mélyén, és újra összekapcsolódik a kintivel, a külső és benti kép váltják egymást, egymásba torlódik, sűrítődik minden. Nincs idő, sem múlt, sem jövő, mert a jelenben benne van a múlt, mert téged soha nem temetett el a képzeletem, emlékezetem, tehát eggyé olvadva vagy valahol mélyen bennem, viszlek magammal, miközben két pont között, két konkrét földrajzi hely között ingázom konkrétan két-három hónaponként két élő gyermekem közt, és percente tán hozzád a Végtelenbe, s a két konkrét pont közt vergődve vonszolom magam a múltból minduntalan a ma útján.
Talán Délre törekszem, s a kiismerhetetlen jövőm felé viszlek téged magammal. S mindig dúl bennem a csata, amelyben valamilyen formában mindig vesztesek születnek, ahogyan a csecsemők erre az egyre jobbuló és rosszabbodó világba, és mint csecsemő, ahogy a tehetetlenségből átsegítő anyai karok révén végül ellöki a szülői kezet, hogy önmaga első bizonytalan lépését megtegye, úgy próbálom elengedni azokat a Karokat, amelyek tartottak, támogattak, hogy végleg el ne essem, utánad ne essem oda a Túlvilágra, s olyan kevés volt a Kéz, ki mint megtartó erő létezett, egy-kettő csupán, de az az egyetlen Kar nem nyúlt utánam, aki miatt is tántorogtam kórházba be, kórházból ki, nem vitt, nem hozott, nem velem volt elfoglalva, nem tudta, nem érezte, hogy legfontosabb dolga volna, ha igazán meg akarna tartani… Csak gyilkoltak szavai, és én menekültem melegebb, szebb, jobb tájakra konkrétan és jelképesen, be a legbelső lelki tájaimba, ahová beépítettelek téged, az örök maradandóság örök Várában lakozol a szív legmélyén a legszebb Szigeten, ahol egyedül Te vagy az Úr, és én a szolgád, álmaimban is téged hívlak, várlak, hogy megjelenj, és már milliószor leírtam és írom halálom órájáig, még ha te nem is igaz, hogy ott is létezel, mert muszáj ez az egyetlen Mankó, hogy élni tudjak, hogy írni tudjak. Tehozzád menekülök tanácsért, és Te igazán érkezel, hogy meghallgass engem… Nem engedte a sors, hogy másnak add a szíved, túl fiatal voltál, megakadályozott a halál, nem tett igazán boldoggá, aki oly sokat jelentett számodra, én tudom, mert az anyai szív a legérzékenyebb műszer, tudom és érzem, a legszebb, legszentebb érzés, a plátóian tiszta szerelem megérintette a lelked, talán a halálba is úgy léptél, hogy Őrá gondoltál és nem édesanyádra. De a tudat: “Most meghalok!”, ha volt időd felfogni, és tudtál gondolkodni, az maga nekem a pokol, de azt remélem, az orvosomnak igaza volt, hogy azonnal elájultál, fel sem foghattad. Ha ezzel ámított, nagyon jól tette, mert akkor szükségem volt mindenre, még esetleg ilyen és ehhez hasonló hazugságokra is, hogy utánad ne haljak…
Ma láttam Őt, a legszebb, legtündéribb bájos lányarc, ma rám köszönt a benedekfalvi vasútállomáson, ugyanabban, vagy hasonló piros dzsekiben, amelyben halottak napján felkeresett a lelei temetőben a szüleivel, piros volt a szája, a mosolya, a szemét nem figyeltem meg, de TE biztosan tudod, milyen…(Jó lenne, ha hihetném, ha elbolondíthatnám magam bármivel, még ha tudománytalan mesékkel is, node…) Mintha álmaim kicsi menye lenne, ma már fájdalom nélkül s mély szeretettel tudtam rátekinteni, még tán boldog is voltam kicsit, hogy hozzád a leginkább tartozóra leltem, még ha badarság is ez a gondolat, mint ez az oktalan írás itt a vonaton.
Legszentebb időtöltésem mégis. Már Kiskapus és Medgyes között száguld a vonat. A lelkem tájain is mintha Kiskapus lenne, sehol semmi szín nem volt eddig, csak a szürke és a fekete, rátelepedve a korom a lelkemre, a Bánat és Gyász korma körbevette szívem, alig maradt hely, ahová Várat építhessek neked…
De felépült, maradandó.
(2000. február 23 -a, vonaton)