Amikor megkaptam Zsófi levelét Amerikából, éppen havazott. Feszült voltam, mint mindig karácsony előtt – valamit elszalasztottam valamikor, ami miatt sosem tudott vidám lenni a szívem. Végigfutottam a levelet: arra kért, ne haragudjak, de a karácsonyi ajándékot, amit nekem meg a lányaimnak küldött, a szüleihez címezte véletlenül, és hát el kellene érte mennem. Akkor már vagy 5 éve kint mosta egy amerikai wellness szállodában a szaunában letörölt izzadságot a törülközőkről, illegálisan, és így megfosztva a karácsonyi hazalátogatás reményétől. Fogalmam sem volt, mért küld nekünk minden évben kedves és kevéssé használható dolgokat – hiszen fél évig angolra tanítottam, és nem több. Azt itthon is érzékeltem, hogy azon kevés emberek egyike, akinek a kapcsolattartáshoz különös érzéke van, de miután elveszett a floridai napsütésre szakosodott hotelek háttérszemélyzetének multinacionális reménytelenségében, semmi okát nem láttam ennek a kötődésnek. Vékony volt a szál, nagyon vékony – hónapokig tartó hallgatás után egy néhány mondatos email arról, hogy megint kirúgták, de van egy rendes asszony, aki tanítja angolra, aztán arról, hogy újra takaríthat, de nehéz, viszont vett egy kocsit, habár egyelőre pocsékul vezet, és egyébként a lengyelek a szomszéd szobában eléggé hangosak. Ilyesmi – küzdés, nem haladás, csendes, szívós kivárás, magányosan, viselve és nem szenvedve a sorsot, ami valamiért még mindig jobb volt, mint amit itt hagyott. De lehet, hogy nem volt jobb, csak hát vállalta – és Zsófi mindig komolyan vette a vállalásait. Az óráimon is – és nem nagyon járok messze az igazságtól, ha azt mondom, bizonyos értelemben hasonló volt az Amerikához: küzdés haladás nélkül. Soha nem volt nála tisztességesebb tanítványom, és talán kevésbé tehetséges sem. A tisztességet nem csupán a feladatokra értem, amiket egyenletes, megbízható reménytelenséggel szúrt el… Ő, akiről tudtam – mi minden ki nem derül egy angolórán a beszédkészség fejlesztése okán! –, hogy igen nehezen élnek a munkanélküli szüleivel és a nagymamával annak incifinci nyugdíjából, anyagi szempontból is a legkorrektebb tanítványom volt. Amikor úgy érezte, ellehetetlenül az élete, végigtanácsoltam, -fordítottam, -asszisztáltam a vízum- és egyéb ügyintézés praktikus izgalmait, aztán szívem mélyéből jövő jókívánságaimmal útnak eresztettem ezt a kedves, fakó hajú, már nem is túl fiatal nőt az ígéret földjére, ahol, ha mást nem is, egy olyan szobát biztosan talál, amit nem kell apjával, anyjával és nagyanyjával megosztania.
Elment, és én alig gondoltam rá. Miközben vitte a taxi egy hotelbe, ahol nem beszélték a nyelvét, és fölötte beszéltek róla, és ő a maga tömbszerű megbízhatóságával lépegetett át a napokon, kikerülve azt az egy lépcsőfokot, amin áthajolva a hiábavalóság kútja fölé hajolt volna, addig én mindennap legalább egyszer belenéztem abba a kútba, miközben hajtottam a pénzt, magamat, aztán este próbáltam mindezt elfelejteni a két kislányom testmelegében. A lányok néha kérdeztek Zsófiról, de csak annyit tudtam mondani, hogy nagyon messzire ment és már eléggé régen.
Aztán karácsonykor csomag érkezett tőle.
Szivárványszínű, átlátszó bébidoll volt benne nekem, a lányoknak egy-egy selyemblúz. Ahogy a kibontott csomag mellett ültem, és átgondoltam, mennyi időt, törődést igényelt a becsomagolásuk és postára adásuk, meghatódtam. A ruhák színkavalkádja és fénye egyértelműen tükrözte a feladói szándékot: ajándékot adni a kedves ismerősnek a ragyogó, színes Amerikából. Nem azért, mert megérdemlem, hanem mert ő érdemli meg, hogy ajándékozhasson, ha már olyan nagy árat fizetett ezért. A lányok fintorogtak, de azért titokban felpróbálták az ingeket, és egyszer, farsangkor vagy valami zsúrra, talán a nagyobbik fel is vette. Én elraktam a bébidollt a szekrénybe, még mindig Zsófin tűnődve. Homályos lelkiismeretfurdalás mozdult meg bennem, hogy valamivel viszonoznom kellene, na de hogy? Már nem ért volna oda semmilyen ajándék, meg ebből rendszert csinálni nem is volt szándékom. Mindenesetre írtam neki egy szép képeslapot, amit aztán a nagy karácsonyi hajtásban elfelejtettem, és csak az ünnepek után adtam fel. Örült neki, és azt is megírta az emailjében, hogy megpróbál bejutni egy kozmetikus tanfolyamra.
Ekkor majd egy évre megint nyoma veszett.
Az egy év elröpült nekem is. Nem nagyon változtak a dolgok – legalább is abban a mértékben nem, amit a mi homályos látásunk annak tud érezni. Mozdultak bizonyosan, kicsit mélyült és sötétedett a kút vize, nyúlt a nagyobbik lányom, a kicsi már nem ivott minden reggel kakaót. Az ablakomból továbbra is egy rendezetlenségében is elbűvölő parkot láttam. A fákon túl, tud’j isten, talán több van ennél az életnél, amit élek – ez a gondolat gyakran szíven ütött, mielőtt becsöngetett volna egy magántanítvány, s nekem el kellett volna jönnöm az ablakból.
Persze Zsófi már nem csöngetett be, éppen letett arról, hogy kozmetikus legyen, és visszament takarítani a szállodába. Erről karácsony előtt váratlanul érkezett emailjéből értesültem, amiben azt is jelezte, hogy már postára adta a karácsonyi ajándékunkat. Lefogadom, hogy a részletek iránti alázatával megérdeklődte, biztosan megérkezik-e a küldemény az ünnepek előtt, mert 23-án becsöngetett vele a postás. Fehérneműt küldött nekem, a lányoknak bizsut. Már megint nem volt idő bármit viszont küldeni, és megfogadtam, hogy a következő évben résen leszek. Írtam Zsófinak a neten, és megérdeklődtem, hogy megy a sora. Amikor válaszolt, megcsodálhattam megint, hogy verbális korlátai miként tisztítják meg a fogalmazást minden felesleges sallangtól, s mutatják meg a „gondolatcsere” primér lényegét. Sorsa – írta – nehezen alakul. Zöld kártyára semmi reménye, az angolja alig fejlődik, bár már beleszőtt a mondataiba idegen fordulatokat, egy családnál lakik takarítás fejében, és hát a gyerekeik elég rosszak. Kérdeztem, nem akar-e hazajönni. Természetesen nem – válaszolta. Persze, hiányoznak a szülei. Most arra spórol, hogy kijöhessenek hozzá 3 év után. Nyilván repülővel, amit neki kell fizetnie. Van itt egy magyar srác, aki segít neki másodállást találni. Étteremben dolgozik, hét végén ő is be tudna segíteni. Vártam, hogy kibomlik egy idegenbe szakadt honfitársak közötti romantikus liezon körvonala a történetből, de éreztem a szavakban a tárgyszerűség szikár prózáját. Nem, nincs férfi a láthatáron, csak a haladás nélküli küzdelem egyhangú lüktetése…. Jövőre, fogadtam meg, én leszek a gyorsabb, és én küldök előbb ajándékot.
Aztán nem küldtem – mentségemre legyen mondva, Zsófi elköltözött Las Vegasba, ott nagyobb lehetőségek kínálkoztak kielégíteni a pénzbe ájult emberek kényelmi igényeit –, és én nem tudtam az új címét- addig legalább is nem, amíg meg nem érkezett az újabb csomag, rajta a feladóval… Mindegy, mit küldött – kedves volt és felesleges – és talán ennél több jót nem is lehet elmondani egy ajándékról. Újabb emailt váltottunk. Zsófi épp csomagolt – Las Vegas nem jött be, becsapták és a kocsiját is el kellett adnia. Szerencsére a régi helyén visszafogadták. Egy asszony segített neki, minden héten beült vele a könyvtárba angolozni. Az órák után Zsófi netezett a könyvtárban, próbált ismerkedni. Volt egy-két félresikerült randevúja.

Újrakezdte. Nem, nem mosolygott, de nem is sóhajtozott. Tette a dolgát, és nem tűnődött rajta, hogy az élet dolgai mért ilyenek. Leült velük szemben, nem tárgyalni, hanem ismerkedni, összeszokni. Külön sorokba írt, gyakran hiányos mondataiból lassan körvonalat nyertek a meleg floridai reggelek, amint beszáll a túlmértezett amerikai kocsik egyikébe, makulátlan tisztaságú munkaruhába bújva, erős, szeplős kezén gumikesztyűvel eltakarítja a jólét eldugdosott szennyét, széles arcán meg-megcsillan a veríték, aztán hazahajt, a közeli boltban kenyeret vesz joghurttal, az asztalához ülve elfogyasztja, majd előveszi a magyar nyelvű angolkönyvét, és elolvassa a present perfectet. Aztán sétál egyet, mielőtt a könyvtárban akadozva megpróbál az amerikai asszonnyal beszélgetni, este pedig találkozik néhány magyar és cseh lánnyal, akik ugyanott takarítanak, ahol ő. Sört isznak. Korán lefekszik, az ablakon keresztül látja a floridai ég szikrázó csillagait. A fiókban már majdnem összegyűlt a pénz a repülőjegyekre.
Hogy tényleg ki tudtak utazni, azt a szüleitől tudtam meg végül, amikor felhívtam őket, hogy mikor mehetek ki az ajándékokért, amiket Zsófi hozzájuk küldött számunkra. Belepirultam, amikor édesapja reszelős hangon beleköszönt a telefonba: „Csókolom, tanár néni”…. 23-a estéjét beszéltük meg, hét óra körül otthon lesznek. „Ha a tanár néninek is megfelel” – tette hozzá a nálam legalább tíz évvel idősebb férfi.
Eléggé kimerülten szálltam be a kocsiba. A szokásos sütés-főzés, a gyermekkorok melege nélkül, felcsattanó, ideges időszorításban. Lázas, értelmetlen futás valami felé, aminek még a távoli fénye sem csillant fel, és már megint nem fog, ezt pontosan tudtam, amikor fásultan, üvegesre fáradó szemmel bekapcsoltam a biztonsági övet.
„ Minek?” – villant fel bennem, aztán ki is hunyt a kérdés éles, fájdalmas fénye.
Zsófi családja csendes környéken lakott. Már alig jártak odakint, tényleg mesebeli volt a hótól ragyogó, eldugott kis utca. Ahogy beléptem a bérházba, sült kolbász és töltött káposzta illata csapta meg az orromat. Nem szokványos bérház volt, inkább kollégiumra hasonlított. Fényes, szűk folyosók, kint beszélgető szomszédokkal, akik hamar útba igazítottak, hol laknak Kovácsék.
Kopogtatásomra egy cserzett arcú férfi nyitott ajtót. Arcán a nyári földeken dolgozók elsápadhatatlan barnasága. Göndör haja alig őszült, tömpe munkáskezeivel lámpalázasan igazgatta a nyakkendőjét. Öltönyben volt. Nagyokat nyeltem. Beljebb invitált. A küszöbről gyakorlatilag a lakás egyetlen szobájába léptem be. Nem is tudom valaha láttam-e ilyen kicsi garzont. Azt hiszem, valaha tényleg kollégiumi szoba lehetett, s most kiutalták rászoruló, és a fizetés minimális követelményeivel még elbíró embereknek. A szoba előtti kis benyílóban falnak támasztva lenyitható asztal, fehér terítővel, süteménnyel, poharakkal, és az asztal alá szorított két szék egyikén Zsófi édesanyja.
Kicsi, molett asszony volt, rózsaszín blúzban és fekete szoknyában. A haja festetlen, már szinte teljesen fehér, bár nem lehetett sokkal túl az ötvenen. Elpirult, és hellyel kínált. Nem volt szívem azt mondani, hogy kocsival vagyok, és koccintottam velük Zsófi egészségére. Zsófi képe a telezsúfolt szoba egyik kis szekrénykének tetején állt. Nézett rám azzal a szelíd egyenességével, mint aki azt mondja: látod, milyen rendes szüleim vannak? És a szülei is nézték őt, aki túllépte ezt a szobát, ami őket örökre foglyul ejtette. A családomról kérdezgettek, de nagyon félénken, mint akik attól tartanak, hogy túlságosan betolakodnak egy olyan világba, ahol nekik nincs helyük. Ültem a kopott farmeremben, szemben az értem ünneplőbe öltözött két emberrel, újabb pohárral fogadtam el, és nem tudtam, mivel is tehetném jóvá a farmeremet, azonkívül, minthogy esetleg elvesztem a jogosítványomat.
Aztán Zsófira terelődött a szó. Nagyon reménykedtek benne, hogy Amerika majd beváltja az ígéreteit. Hiányzik-e, kérdeztem. Nem -válaszolták olyan elszántan, amiből megértettem: nem gyengíthetik Zsófi pozícíóit azzal, hogy hiányolják. Itt van a mama – mondta az asszony, van kivel törődni. Hirtelen a szoba mélyében lévő sarokból kibontakozni véltem egy vékony asszony alakját, a nagymamát. A tévét nézte, és nem hallotta, amit beszéltünk. Az édesanyja? – kérdeztem az asszonyt. Nem, mondta a férfi. Az én édesanyám. Ezt az öreg nénit sosem hurrogják le – hirtelen teljes bizonyossággal tudtam. Hagyják a maga csöndjében, és vezetik az öregség gyermeki szabadságában, hogy meg ne sérüljön. Tán más dolguk sincs. Zsófira gondolni, és a mamát a székbe ültetni Meg nagy néha fogadni valakit abból a nagy, csodálatos világból, ahonnan ideszorultak. Megköszörültem a torkom, és a férfi felugrott. Biztos sietek, mondta. Ó, nem, tiltakoztam, épp csak… és a férfi barna arcán pirosság derengett át. Szépen becsomagolt dobozt adott át, és én elmondtam a szokásos közhelyeket. Zavarba jöttek, a sütemény és pezsgő elfogyott. Talán már lehet menni, gondoltam, és felálltam. Nem tudtam, mit kellene mondani, hogy ne lépjek ki úgy, hogy még mindig ok nélkül tisztelnek. „Zsófi nagyszerű lány. Biztosan boldogulni fog. Büszkék lehetnek rá” – jobb híján ezt mondtam, bár tudtam: kevés, jaj, kevés! Az asszony arca felragyogott, és nagyon résen kellett lennem, hogy meg ne csókolja a „tanár néni” kezét. Hirtelen elszánással megpusziltam mindkettőjük arcát, boldog újévet kívántam, és kimentem
Hosszan sírtam a kocsiban, aztán kiszálltam, s az ajtónak dőlve beszívtam a csillagos éjszaka téli hidegét. Még egy üveg bort sem hoztam nekik… nekik, akiknek a lánya minden évben csomagot küld nekem Amerikából. Hogyan tegyem ezt jóvá? Nem tudtam. De sosem éreztem igazabbnak azt a bibliai mondást, miszerint könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint egy gazdag embernek a paradicsomba. Hogy nem voltam a szó aktuális értelmében még csak jómódú sem, az – ezt éreztem – most csöppet se számít. Nagyon sokat kell tennem azért, hogy esetleg annak a paradicsomi kapunak a közelébe jussak…

…Ha mégis tudnék kevésbé ostobán élni, hogy így legyen, fogadok, Zsófit és a szüleit ott látnám abban a kapuban. Csak azt hogyan érjem el, hogy ne akarjanak ott is előre engedni?

1. Nászta Katalin:
   2018. december 25. 15:33

   Egy újabb gyöngyszem, ez a novella, kedves Csilla.