(Naplójegyzet 1997 karácsonyáról). Nincsenek nálam, itt, Rómában, feljegyzéseim, sajtóanyagaim, naptáraim, naplóim az 1989-es és 1990-es esztendőről. Itt vannak azonban a Scanteia, a központi román pártlap utolsó megjelent példányai. Cinzia – akkoriban az II Manifesto kelet-európai tudósítója – gyűjtötte össze őket; döbbenettel olvasom ma is az akkori sajtóhíreket, a tv-programot – szörnyű, pusztulásszürke életünk emlékeztetőit. (Két regény is idézi ezt a szürkét: a Richard Wagneré meg az Ágoston Vilmosé.) Emlékeztetőül tehát: 19-én, 20-án és 21-én – hogy kiváló költőnk, Mircea Dinescu szavait használjam – népünk legagyonlőttebb (más fordításokban: leginkább agyonlőtt) fia (később persze kiderült, hogy nem agyon-, hanem szitává lőtte a három katona, mint egy zombit, mindegyikük egy teljes tárat eresztve belé meg a feleségébe), tehát a legagyonlőttebb azokban a napokban éppen Iránban tartózkodott. Kiderült utóbb, hogy az iráni vezetés, aki Akbar Hashemi Rafszandzsani elnök, valamint Ali Akbar Velayati külügyminiszter, valamint az iráni titkosszolgálat is ex-ünk tudomására hozták, rosszallólag, hogy most már igazán ideje lenne hazamenni és valamit tenni a lakossággal (lövöldözni beléje). Ami aztán meg is történt: ex-ünk 1989. december 22-én elmondá utolsó beszédét, amelyben a Románia Szocialista Köztársaság szuverenitását és egységét – valamint a fejadagot: a havi fél kiló szójás-csontlisztes-vizes párizsit és szalámit és fél liter olajat stb. – eltiporni, illetve elorozni kívánó külföldi körök elleni fellépésre buzdította az egybegyűlteket, meg arra, hogy alakítsák meg a helyi és területvédelmi csoportokat, ugyanakkor a bérek és a nyugdíjak emelését helyezte kilátásba (minimális fizetés 2200 lej, nyugdíj 800, gyerekfejpénz plusz 50 lej).
A nép mégsem mutatá a megnyugvás jeleit, ellenkezőleg, a gyűlés elkezdett morogni meg üvölteni, és a fehér elnöki helikopter a magasba emelte ex-ünket. Az azóta elhunyt pilóta már tudta, hogy tulajdonképpen sehova sem kell vinnie az elnököt, azaz összevissza kell hordoznia a légtérben. Végül letette az olténiai kukoricás mellett, ahol aztán egy derék milicista őrmester őrizte őt, sátáni nejével egyetemben, egy jó fél napon át. (Caragiale Elveszett leveléből lépett elő ez a rendőr, – később elmesélte, hogy milyen áldott tanácstalanságban volt ő evvel a két elnökkel a kukoricásban.)
Az országos szükségállapot kihirdetésekor hazarohantam a ragyogó napsütésben. A kolozsvári Donát (Grigoresu) negyedben lakom, egy nagy tömbház kilencedik emeletén, és erkélyemről látszik a városnak mind a 19 templomtornya, beleértve a nemrégiben emelt mecsetet is. Megkértem a velem szemben lakó szomszédomat, hogy a kényszerűen nálam ragadt M.-et – akivel aztán végigsírtuk, nevettük, bolondoztuk-lejátszottuk no nem a forradalmat, hanem az össze nem foglalható híreket és rémhíreket –, szóval M.-et fogadná be, ha valami bajom történne. Nem sokat beszéltek erről, és éppen ezért nagyon jól meg kell érteni a dolgot: ez a külváros nagyon elnéptelenedett a karácsony közeledtével. Mivel nem fűtöttek, a lakók igyekeztek a falvakba, származási helyeikre, szüleikhez, nagyszüleikhez visszamenni, mert ott legalább volt fa. Akik ottmaradtak viszont, a legnagyobb bizonytalanságban és félelemben voltak az események valódi okainak és kimenetelének a tekintetében. Adaléknak az sem rossz, hogy a végig működő telefonban hogyan hallottam a temesvári barátaim révén, azoktól, akik a gyoroki úton laktak, a temetőben felállított gépágyúk sorozatait. A karácsonyra otthon maradt lakosok többsége ezért – szegény Darkó István kifejezésével – „bepréselte magát az ágy alá”, és onnan várta a fejleményeket. Ide például a szászfenesi kaszárnya légvédelmének a dübörgő sorozatai hallatszottak erősen. Amikor a rádióban-televízióban végre bejelentették, hogy civil kezdeményezésre le kell zárni a háztetőkre vezető feljárókat (december 23-án reggel), felmentem a tetőre, és mit találtam, azaz kit? Két vigyorgó pofát, akik fekete kezeslábasaikat valamilyen göncökre cserélték a szemem láttára. Kérdésemre, hogy ugyan mit keresnek ott, nem válaszoltak, csak vigyorogtak tovább. Kik lehettek? Hogy nem a liftet javították, az bizonyos.
Ma is a hideg futkározik a hátamon attól a vigyortól. Szótlanul elmentek. Aztán lezártam a feljáró ajtaját egy kerékpárlánccal, de tíz perc múlva szét volt az már szakszerűen roppantva, ésatöbbi. És volt miért félni: később egy brassói barátom (író és hivatásos forradalmár, a brassói tüntetések egyik szervezője és a bukaresti Egyetem téri megmozdulások egyik főszereplője), aki a forradalmár szervezetek kormánybiztosa lett (és egy hónap múlva ott is hagyta, mert több volt a forradalmár között a rendőr, mint az áldozat, meg azon települések képviselői, ahol egy golyót sem lőttek ki soha), és mely barátom a legtitkosabb, irredenta névjegyzékeket tartalmazó dokumentumok (listák) közelébe került, mesélte el, hogy arról a bizonyos négyezer személy nevét tartalmazó listáról, amelynek alapján és a Z-terv értelmében a jövendő kolozsvári „desaparecidos”-ok a stadionba, majd onnan meg vélhetőleg a temetőbe kerültek volna, nos, arról mi sem hiányoztunk apámmal. Sírtunk és nevettünk, öleltük egymást M.-mel, amikor lakásunkban ismét összetalálkoztunk – hol hitetlenkedő, hol csodálkozó kedves kis szív alakú arca ma is simogatásnyi távolságban van és egy más kontinensen. Éjszaka pedig az erkélyről néztük a tűzijátékot: a fenesi tüzérkaszárnya légvédelmi gépágyúi továbbra is eszeveszetten tüzeltek valamire, hogy léggömbre vagy helikopterre – tán ők sem tudják, mind a mai napig. De a város felől is hallatszott egy-egy lövés a szintén mind a mai napig ismeretlen kilétű és kivétel nélkül fehér, szürke és fekete Daciákban ülő emberek pisztolyaiból.
December 23-án reggel mozgolódást, csörömpölést hallottam az addig üres szomszéd lakásból. Lezüllött magyar szomszédaim lakása megtelt zajokkal, dobogással. Bekopogtam, hogy ne mulasszam el a tudomásulvételt: tele volt a ház kék egyenruhás katonákkal, az ágyon pedig halomra hajigált Kalasnyikovok. (Miért éppen ebben a lakásban voltak? Azért, mert lehetett valami közük a tulajdonosához. Majd az is kiderül.) Lementem a házam előtt épülő kis térre: a Kémiai Intézet mellett szintén kék egyenruhában hasaló katonafélék, azok is vigyorogtak. Amikor hozzájuk léptem volna, hogy kérdezősködjek, fraternizáljak egy kissé, visszarántott román íróbarátom, hogy ne tegyem, mert tűzparancsuk van. (Később elmesélte, hogy utolsó magyarországi látogatásomkor, 1982-ben – egy írószövetségi, fiatal írókból álló küldöttség tagja voltam először és utoljára – őreá bízták, hogy egy elmarasztaló feljelentést írjon, amit habozás nélkül meg is tett. De legalább elmesélte.)
Délben elutazott M. Kikísértem az állomásra, felszabadultak voltunk, vidámak, ámde tényleg ki volt törve a Nagyváradról érkező személyvonat nem egy ablaka, az oldalán golyóütött nyomok. Miért? Miért? Miért??? Hazafelé betértem Kányádi Sándorhoz egy kis eszmecserére, hadd lássam, hogy él, hogy van. Nem volt valami vidám és felszabadult, inkább aggodalmas, és arra biztatott, hogy várjuk ki a dolog végét.
23-án este átmentem a monostori negyedbe, hogy meglátogassam a keresztleányomat, Adélt. Ők se nagyon tudták, hogy hányadán állunk, ki a barát és ki az ellenség. A kisszámú, narancssárga égő fény alig tudott áttörni a gomolygó ködön, az utcák is üresek voltak, nem járt ott senki. Adélék után Emese húgomhoz indultam a karácsonyfáért, akkoriban többnyire ő szerezte be a család számára, mivel a város bejáratánál könnyebben hozzá lehetett jutni, a fácskákat belopó mócok tovább már nem nagyon merészkedtek. A nyolcvanas évek vége felé karácsonyi családi együttléteink megszomorodtak: nehezen lehetett már eltekinteni a lakásokban berendezkedett fagytól, penésztől és attól a nyúlós-pépes lelki állagtól, amely úgy lepte be a lelkeinket, mint a reménytelenség már-már győztes amőbája. Ez a mostani fenyőcske fajának díszpéldánya volt, két méter magas, bozontos, dús, valóban imádott erdeim üzenete. Csók a húgomnak, a fát a hátamra kaptam, és hazafelé indultam az éjszakában.
A gomolygó ködből itt-ott elővillantak a takarékos narancssárga neon ostorlámpák fényei. Istenem, de egy gyűlöletes fény volt, lila lett tőle az éjszaka. Elhagytam a Szamos-hidat a városba vezető gyorsforgalmi úton, és egy furcsa, tiszta gondolati állapotban, valami mérhetetlen nagy csodálkozástól betöltve haladtam tovább. Szászfenes felől, a vízművek, Kolozsvár kútjainak tilalmas területéről, a tüzérkaszárnyával átellenben erős lövöldözés, géppisztolysorozatok zaja hallatszott. És egyszerre csak a fölöttem levő agyagos partfalon láttam a becsapódásokat, de mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, én láttam és mégsem láttam, azaz nem fogtam fel. Aztán a fenyőfa megrándult a vállamon, és ezt éreztem, de mégis mintha nem velem történt volna meg. Amint hazaértem, az egész kép egyszerre elém állt és előttem volt. És a fenyőfa közepe táján (tehát a bundasapkás fejem mögött) a törzsön a szép, szilánkos félgyűszűnyi mélyedés-nyom. A golyóé. Isten kegyelméből és Krisztus urunk áldott születésnapja előtt sikerült nem meghalnom. Mind a mai napig nem sikerült megtudnom, hogy ki, honnan, hogyan, miért és miért éppen abba az irányba lőtt. De hát az egész román nemzetnek azóta is a rögeszmésedésig menő kérdése: kik lőttek? Mármint azokon kívül, akik tudjuk, hogy a Militaru-klikk parancsából lőttek, azaz a hadsereg. A fenyőfát az erkélyre állítottam, de nem lett belőle karácsonyfa, amely alatt nekem megjöjjön az Angyal. Egyvalamire azonban azóta is gondolok és csak arra, hogy ott kint a part alatt, ott viszont ott volt.
Végre vasárnap este aztán elindultunk a szüleimmel a húgomhoz és a gyerekekhez, ünnepelni. Az egyik monostori tömbház valamelyik felső emeletén, éppen abban, amelyikben a 48-as szám alatt most Bréda Ferenc barátom lakik, csattant egy pisztoly (a hangjából ítélve a román belügyi szolgálatoknál rendszeresített Carpati, nem pedig a hadseregben használatos TT volt – ez utóbbi nagyobbat durran). Valaki önmagát vagy őt magát, vagy egyáltalán… Aztán a húgomék továbbra is fagyosacska lakásában már jöttek valami kis angyalok. De ha én arra az erkélyen álló, golyó ütötte fenyőfára meg arra a narancsos-lilás és magányos és golyósuvadásos éjszakára gondolok, a szívem megjegesedik, és az angyalok kórusa helyett felhangzik nekem a régi kelet-európai farkasüvöltés. (Itt vége az erre vonatkozó naplóbejegyzésnek.)

(Folytatjuk)

Forrás: A Hívó szó és a vándor idő. Emlékezések, dokumentumok (1989. december 23-1990. április-május). Komp-Ress. Kolozsvár Társaság, 2010.