Egyed Péter: Golyó és angyal (2)
1989. december 23-án, Balla Zsófia révén ért el Gáll Ernő meghívása, hogy vennék részt a következő napon, az egykori Igazság szerkesztőségében tartott értelmiségi összejövetelen. A jelenlevők arra méltattak, hogy bekerüljek a frissen megalakult Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács választmányába. A későbbiekben aztán az arculattervezés egy részét bízták rám, nagyon zavart viszont az, hogy mindenki mindent csinált, ugyanazt. Nem sikerült világosan elkülöníteni a felelősségeket, hatásköröket, jogköröket. Nagyon zavart. Végül is ezért nem vállaltam sokáig a részvételt a választmányban, 1990. október 1-től a BBTE oktatója lettem, s lektorként annyi órát kellett tartanom, hogy ez nyilvánvaló döntési helyzetet jelentett. De mivel én mindig is a szakmámmal, a filozófiával akartam foglalkozni – s ezt azelőtt nem tudtam megtenni –, nyilvánvaló volt, hogy nem maradok a politikában. De politika-közelben maradtam, ami azért vált lehetővé, mert akkoriban volt egy olyan szabályozás, hogy a tevékenység bizonyos százalékában elfogadták a közéleti-politikai szerepvállalást.
Nagyon sokat kellett készülni demokráciából. Ma mosolyt fakaszt ez a kijelentés, de szinte minden fórumon erről folyt a diskurzus: mi a demokrácia? Hogyan működik? Milyen a demokratikus viselkedés? Stb. (Mígnem Ion Iliescu megfejtette a kérdést azzal, hogy kijelentette az eredeti demokráciát, amelyben a bányászok képviselték a segédhatalmat.) 1989. december 25-től folyamatosan közöltünk ezzel kapcsolatos anyagokat, politikai manifesztum-szerű dolgozatokat a kolozsvári Szabadságban (Cs. Gyímesi Évával közösen írtuk az első darabokat Balla Zsófiék zongoráján), majd pedig Vofkori Máriával közösen is írtunk néhányat – ezeket már a kedves kis udvarhelyi közéleti lap, a Hídfő számára. Volt rá kereslet: végül a Hitel vette át és közölte folyamatosan a sorozatot. Valamire már akkor felfigyeltünk, éspedig arra, hogy túlságosan sok bizalmi ember maradt a helyén, és túlzásba viszik a kedvességüket is. De csak rövid ideig tartott (Bevezénylés a demokráciába – ez volt az egyik publikáció címe).
Ami a megalakult RMDSZ-t illeti: a viták közismerten arról folytak, hogy párt legyen vagy társadalmi-érdekvédelmi szervezet. Nagyon nehezen lehetett meghatározni a romániai magyarságnak (így egészben véve) az érdekét, közérdekét. Emiatt nagyon sok teoretikus beszély és vita volt, de a nehézségnek megvolt az oka: a közérdeket úgy nehéz volt megfogalmazni, hogy abba mindenki beleférjen: a székely tömbmagyarság, a szórvány, a földművesek, a kisvárosi és nagyvárosi értelmiség, a munkások, bányászok – akik nemsokára el is tűntek a magyarság palettájáról. Nem lehet ezért senkit sem hibáztatni: olyan nagymértékben meggátolta az előző rezsim az érdek-artikulációt – hiszen ez volt az alapja a különvélemény kialakulásának –, hogy nehéz volt a problémahalmazon fogást találni, és ezért nem kell a nagyon kis számú, ezzel foglalkozó értelmiségit hibáztatni. Az érdekfelfedésnek, megfogalmazásnak is megvan a módszertana. Amit akkor nem ismertünk fel, az alighanem az induktív eljárásoknak, a projektszerűségnek a hiánya volt, azaz konkrét tervezeteket kellett volna fogalmaznunk a konkrét problémák megoldására, ahelyett hogy történelmi alapokon és elvi szinten vetjük fel azokat; és ezzel természetesen nem akarom azt mondani, hogy nem voltak jól kidolgozott tervezetek, mint amilyen a Jenei Dezső egyetem-terve. De kétségtelenül kevés volt az ilyen terv, és ezzel kapcsolatban kellett felfigyelni a diskurzus profiljára: világos volt, hogy amennyiben akaratunk ellenére visszacsúszunk a történelmi-sérelmi magyar érdekképviseletek beszédmódjába, a szankciók is ilyen természetűek lesznek a román fél részéről. És ezek nem is késlekedtek: nagyon hamar megjelent a román partnereknél az az álláspont, hogy a magyarok megint a régi dolgokat akarják, és hiába fújják a demokráciát, nem is akarják a román–magyar közös nagy projektet, valami radikálisan új, közös demokratikus vállalkozás létrehozását. Különösen az iskolák szétválasztása kapcsán folyó viták torkolltak bele a szegregációs megítélésbe, egy ilyen zárt ideologéma-rendszerben pedig már szinte semmit nem lehetett elmondani a jó szándékokról. A román–magyar közös diskurzust pedig alapjaiból kellett volna felépíteni. Két ízben találkoztam ennek a hiányával: mivel igen jó viszonyban voltam Ion Aluas professzorral, a BBTE szociológia tanárával, rám hárult az a feladat, hogy beszéljek vele és hívjam meg a kolozsvári magyarság első nagygyűlésére, a Béke téri Diákművelődési Házba 1990. február 10-ére – hiszen alig voltak román partnereink. És nem valamilyen opportunizmusból kellett erre odafigyelni, hanem abból kiindulva, hogy semmit nem fogunk tudni csak magunkra hagyatkozva elérni a romániai közegben. A jeles professzor, nem mellesleg a román–magyar viszony erdélyi történeti aspektusainak is jó ismerője, vállalta is a beszéd megtartását, megjegyezvén, hogy ő „előtte” mindig olyan bátor, „utóbb” pedig gyáva, fél, mint a nyuszi. A nagyobb kérdés viszont az volt, hogy miről is beszéljen. Mivel Max Weber volt a szívének oly kedves szerző, azt javasoltam tréfásan, hogy értekezzen Max Weberről. Ez nem is volt olyan rossz ötlet, mert lassan felderülve arról kezdett beszélni, hogy valóban lehetne valamit mondani a társadalmi kohézióról meg a társadalmat éltető nagy projektekről. Igy is lett: megtartotta a hosszú, jól felépített beszédet, én meg közben arra figyeltem az elnökségből, hogy ki is követi ezt oly nagy érdeklődéssel: a legutolsó sorban, a bejárat előtt Gheorghe Funar figyelte mindezt (alig ismertem még, csak a későbbiekben azonosítottam be).
Meg kell jegyeznem, hogy szinte folyamatosan találkozott egy szűkebb csoport a Müller Ádám lakásán, Salat Levente és Patrubány Miklós volt oszlopos résztvevője az ott folyó megbeszéléseknek, tervezgetéseknek és nem egy esetben gyakorlati lépéseknek. Emlékszem arra, hogy még Topliceanu tábornokhoz is küldtünk egy emisszáriust valamilyen beszámolófélével, nem tudván, hogy ő maga volt egyike azoknak, akik a tűzparancsot kiadták vagy közvetítették, illetve bűnös szerepet vállaltak a munkásfelvonulás vérbe fojtásában.
A román–magyar problematika az első bukaresti értelmiségi találkozón is felbukkant (Horváth Andor volt a meghívóm). Ezt 1990. március elsején tartották a Scanteia Ház első emeleti nagy tanácskozótermében. Feljegyzéseimben az szerepel, hogy elég lazának bizonyult a napirend, nehezen lehetett afelé terelni a beszélgetést, hogy valóban lehetne egy román–magyar közös értelmiségi projekt. Igy hát maradtak a közérdekű témák: demokrácia, amelyben nem egyedül a többségi elv érvényesül (a „többség zsarnoksága”- John Stuart Mill és Tocqueville kifejezésével), hanem a kisebbségek jogvédelmének megvannak a maguk jogi intézményei és államilag finanszírozott projektjei, a kisebbség megszólalásának joga és lehetősége, részvétele az államéletben és a döntésekben. Jogbiztonság. Na és itt volt az Európa-ház, ez a nagy metafora, amelyet azonban akkoriban nem sokan igyekeztek az eléggé elvont nemzetközi intézményi jog, a szerződések, jogi dokumentumok felől lebontani. Végül arról is beszéltem, hogy azonnal le kell állítani az ideológiai jellegű tantárgyak oktatását és rá kell térni a történelemtankönyvek újraírására. (A jelenből visszanézve csak azt kell itt megjegyeznem, hogy ez például magyar–szlovák relációban megvalósult, de Romániában ma már szó sem esik róla.) Meg kellett látni, hogy ezek a felvetések csak marginálisan érdeklik a román értelmiség ott levő képviselőit. Gabriel Liiceanu pedig szemmel láthatóan inkább a Lenin-szobor ledöntését nézte az ablakból, és meg is mondta, hogy számára ez a nap döntő történelmi eseménye.
Gabriel Liiceanu többször is felállt a tárgyalóasztal mellől, és kifelé nézegetett. Ugyanis egy több tonnás sárga darus kocsi jelent meg a Lenin-szobor mellett. A tv-kamerák is követni kezdték a szobor levételének a kezdeti pillanatait. Ekkor még egyikünk sem tudta, hogy az éppen három napig fog eltartani. A darus kocsi mellett megjelent egy másik is, tűzoltó létrástól, s hatalmas kőkolonccal kezdték el döngetni a szobrot. Lenin azonban nem hagyta magát, kegyetlenül ellenállt a ledöntésére irányuló kísérleteknek. Közben nyakravalót kötöttek rá, és fel is akarták emelni, de annak sem engedett, mivelhogy – ezt ott senki nem tudta – hosszú sarkantyúi voltak. Harmadnap, vasárnap került elő aztán az az egykori építőmérnök, aki a szoborállítást tervezte és felügyelte, s ő magyarázta el, hogy miként is kell a lángvágókkal elkezdeni a munkát. Harmadnap, március 3-án fejezték be. A kezdetekben pedig Gabriel Liiceanu hosszasan elmélázva nézte, és szórakozottan bólingatott a jogállamiságról szóló fejtegetéseimre…
Ugyanilyen érzéseim voltak a budapesti román–magyar értelmiségi találkozó első napja után (amelyet közismert módon a Joseph von Ferenczy Alapítvány szervezett, a magyar Külügyminisztérium Béla király úti központjában). Ugyan az éjszakai beszélgetésben például Alin Teodorescu messzemenően késznek mutatkozott az autonóm kolozsvári magyar egyetem projektjének az elfogadására, az értelmiségi platformot ott gyakorlatilag elmosta Marosvásárhely véres márciusa. Mindennek a végeredményeképpen viszont pontosan körvonalazódott, hogy a kisebbségi problematika mentén – amely viszont Románia demokratizálásának a sarokköve volt – nem lehet a román értelmiség kiemelkedő képviselőit partnernek megnyerni, hiszen ez számukra végül is csak egy marginális kérdésnek mutatkozott.
Forrás: A Hívó szó és a vándor idő. Emlékezések, dokumentumok (1989. december 23-1990. április-május). Komp-Ress. Kolozsvár Társaság, 2010.
(Befejezése következik)