Az RMDSZ felépítését illető sarkalatos kérdéseknek is megvolt a nagy súlya: az, hogy a bukaresti operatív központ lett a szervezetet működtető reális belső hatalmi központ – amelyet a román központi hatalom melletti jelenlét indokolt –, végül is azzal járt, hogy a szervezetben a belső demokratizmus lehetősége, a különböző területi központokban és vidéki szervezetekben folyó vita, tervezés és projektkészítés háttérbe szorult, a régi képpel élve, az udvar lassan fontosabb lett, mint a királyság, és ezzel leépült a kezdeményezés, az alkotó-műhelyek háttérbe szorultak (a megalakuló platformok a velük kapcsolatos ellenérvek és ellenérzések miatt soha nem tudták betölteni a sokféleség, az alternatívák megjelenítésének a reális szerepét). Ilyen értelemben az RMDSZ választói párttá alakult, amely azonban ma már egykori választóinak a felét tudja csak megszólítani (igaz ugyan, hogy a romániai szavazói trendekbe igazodva).
Mivel a kezdetekben igen sok projektív tevékenységet végeztem és végeztünk az RMDSZ koncipiálása területén, a sepsiszentgyörgyi konferencián, 1990 februárjának a végén Borbély Lászlóval, Kincses Előddel, valamint Takó Margittal találtam magam az alapszabályzat-alkotó munkacsoportban, de aztán rövidesen átigazoltam a program-munkacsoporthoz. Mindig úgy gondoltam el, hogy a program több, mint egy dokumentum, ez reális cselekvési útmutató, főleg pedig a gondolati alkotás valamilyen folyamatosan rögzülő végeredménye, amelyben reális projektív tevékenység csapódik le. Sajnos, nem így történt. Éveken át visszaköszöntek az RMDSZ-programokból saját megfogalmazásaink (akár a nyelvi klisékig menően). Aztán hosszasan értekeztem ebbéli ellenérzéseimről a tízéves évfordulón. (Céljaink a cselekvési programok tükrében. Szabadság, 2000. január 18. Az autonómia, az egyetem és a család kérdése az RMDSZ-programokban. Magyar Kisebbség, 2000. 1. sz., 168-174. old.) Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy ami jó volt aztán ezekben a programokban, az főleg a Kötő József odafigyelésének, folyamatos és színvonalas munkájának volt köszönhető.
A romániai politikai viszonyok felől tekintve azonban más lehet a kép: engem főleg a magyar diplomaták figyelmeztettek arra sokszor, hogy a politikai akarat érvényesítésében sokkal célszerűbb egy erős, összefogott szervezet és a célkitűzéseket pontosan megjelenítő és képviselő vezetés, mint egy akármilyen demokratikusan építkező és élő szervezet, amely nem tudja céljait pontosan artikulálni és azokat képviselni. A kockázat azonban be volt építve az RMDSZ-nek a kilencvenes években kialakult struktúrájába: amennyiben csak politikai szinten képviseli a romániai magyarság érdekeit – ez pedig a politikai végrehajtó hatalomban való folyamatos részvételt kér –, háttérbe szorulnak a jogi-intézményes statutáris rendezési kérdések. Kétségtelen tehát az, hogy a demokratikus képviselet szintjén a romániai magyarok életében megvalósult a politikai képviselet. Nem jött létre azonban a jogi-statutáris rendezés (Kisebbségi törvény), és ezt akkor is hangsúlyozni kell, ha egyes vélemények szerint egy ilyen jogszabály sok jogosítványt a kisebbség hátrányára rendezne, mivel egy adott politikai-társadalmi konszenzust rögzít. Ha a hatalomban való részvétel mindent megoldani látszik (mert az erőforrások elosztásában bizonyos hozzáférést-rálátást enged meg), ez akkor sem menti fel az érdekvédelmi szervezetet a saját szakpolitikák és közpolitikák megtervezésének és végrehajtásának a kötelme alól. A végrehajtó hatalomban való részvétel mindent megold-elvvel szemben azt lehet hangsúlyozni, hogy 1. éppen a hatalom többségi része korlátozza a lehetőségeket; 2. jogi rendezés nélkül nincs jogalap a politikai érdekképviselet számára, minden csak politikai konjunktúra kérdése, és ezzel már benn is vagyunk abban a balkanikus típusú politizálásban, amelyben minden mindig lehetséges. (Az európai státusból sem származnak hivatkozási lehetőségek, mivel az európai jogszabályok a kisebbségek vonatkozásában közismerten csak a diszkrimináció tiltása felől, tehát negatíve ismerik fel a kollektívumok kérdését.) Itt azonban meg kell jegyeznem, hogy különösen az első hónapokban és az első években az RMDSZ szervezeteiben és fórumain folyó megbeszélésekben nagyon sok reális álláspont-ütköztetés és kompromisszum-keresés, kompromisszum volt. A szó legnemesebb értelmében mondom ezt: a kompromisszum mint politikai bölcsesség kifejezése. Amikor nem sikerült már ezt a nagyon nehéz, sok türelmet igénylő belső érdekegyeztetést folytatni és véghez vinni, lezárni, ott jelentkeztek a belső törésvonalak, sértődések, eltávolodások. Nyilván, sok esetben személyi okok is közrejátszottak, összeférhetetlenségek és szimpátiák. A már-már szétugró politikusokat megint össze-összeterelte egy-egy bányászjárás. Mígnem a felső vezetés mellől végképp elmaradt a tagság, a területi képviselők véleménye és akarata, és jobbára az az értelmiség is, amely az RMDSZ-t tulajdonképpen létrehozta. Ez azonban esetünkben is inkább törvényszerű folyamat volt, mint kivétel. Rendkívül sok mindent kellett ugyanis létrehozni, véghez vinni: fórumok után intézményeket, kommunikációs és média-eszközöket, regionális projekteket – amelyek mind el is szívták, el is vitték az értelmiséget a szakmai irányokba. Mely értelmiség a rkp politikája miatt közismerten kisszámú, alulképzett és gyengén reprezentált volt a romániai társadalomban. De ezek a kérdések már a kolozsvári értelmiségnek a magyar színházban megejtett első nagy találkozóján, január 7-én is felbukkantak, ahol nekem például a projektekről, a gazdasági kibontakozás perspektíváiról kellett beszélnem, jóllehet nem igazán az én asztalom volt ez. Mire is hivatkozhattam volna, mint Széchenyi Hiteljére. Máig meghatódva gondolok vissza ott jelen levő egykori tanáraimra – sokan már nem élnek közülük –, akikkel hallatlanul és aggodalmasan örvendeni tudtunk új helyzetünknek és benne megváltozott szerepeinknek, szerepköreinknek. Jogos volt aggodalmunk: Kolozsvár magyarsága megkapta Ceaușescu után funárt, amit mind a mai napig nehezen tud kiheverni.
Még mindig 1990-ben: a mozgalmas január eleji (inkább szürke, csatakos) napok egyikén, ha jól emlékszem: 5-én zajlott a kolozsvári Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (CPUN) több mint ötórás alakuló gyűlése a városháza tanácskozótermében. Én az írószövetség képviseletében voltam ott, ugyanis sokan nem vállalták, nem vállalhatták a részvételt – magyarán: sárosnak érezték magukat –, rám meg azért esett a választás, mert közismerten nem vettek fel az írószövetségbe a nyolcvanas évek folyamán. Tehát valamilyen reparatorikus gesztusként (?) küldtek oda, természetesen a Demokrata Tanács egyetértésével. Én annál nagyobb káoszt alig láttam életemben: mindenkinek a szerencséjére azonban a gyűlést szegény Marian Papahagi (a közismert italianista, filológus, Echinox-főszerkesztő a hetvenes években – jó barátom) vezette. Ő aztán a tőle megszokott határozottsággal és helyzeti átlátással magyarázta a demokráciát a tömegnek, azazhogy miként is lehetne valamiféle vezető testületet kialakítani az arányos képviselet alapján. Az önjelöltek leszerelése hosszasan tartott: például az egyik figura azt magyarázta hosszasan, hogy ő volt az – egy bizonyos, szintén jelen levő forradalmárral, Ticu bácsival együtt –, aki a fehér zászlót lobogtatta a tömeg élén, amely a gyárnegyed felől érkezett a Főtérre. Aztán szinte azonnal leleplezték mint köztörvényes bűnözőt, aki éppen és frissen szabadult (ha ugyan ez is igaz volt). A személyi ellenőrzést végző hadbíró őrnagy állandóan és idegesen az óráját figyelte (!), mintha várt volna valamire. Nem mellesleg, mindenkitől csak azt akarta megtudni, hogy nem újságíró-e véletlenül. De mégsem tudta kiszűrni az újságírókat… az est folyamán ugyanis felhívott régi jó barátom Párizsból azzal, hogy látott egy francia adásban, amely a romániai fejleményekről számolt be, a kolozsvári városháza tanácskozótermében. Még azt is megmondta, hogy milyen ruhában voltam. Valaki tehát csak be volt kamerázva, akkoriban már megvoltak ezek a miniatűr kamerák, amit mindenhova be lehetett építeni, gondolom. Egyszer aztán csak rám mutatott Marian Papahagi, hogy rukkoljak elő a mondanivalómmal, amelyben végül röviden ismertettem a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács megalakulásának a tényét, meg hogy a demokratikus politikában mint legitim résztvevők akarunk képviselőink révén szerepet vállalni. Elég sok értetlen arcot láttam magam körül. Végül azonban meg kellett érteni, hogy a nagy többség számára semmi sem volt fontosabb, mint bekerülni az első legitim választott testületbe.
Marian Papahagi szimpátiáját, együttérzését és támogatását a sötét nyolcvanas években végig éreztem, és egyben-másban de facto is segített nekem Kriterion-szerkesztő koromban. Mekkora volt meglepetésem, amikor egy alkalommal – éppen a magyar színház előtt – megállított és hosszasan magyarázta nekem, hogy a kolozsvári autonóm magyar egyetemet azért nem kell kérnie a magyarságnak, mert erdélyi történelmi szerepe befejeződött, márpedig ez a fajta egyetem ahhoz kapcsolódott. Nehezen lehet egy olyan helyzetben érvelni, amelyikben a történelmi szerepről, történelemről nyilatkozik valaki. Sajnos, ez az argumentáció nagyon hasonlított amahhoz, amelyet a rkp képviselt a nemzetiségi kérdés megoldottságáról. Halála előtt néhány nappal találkoztam vele utoljára Rómában, ahol a Román Akadémia igazgatója volt. A régi mozdulattal jelezte, hogy lehallgatják, majd csak intett, hogy menjünk ki a folyosóra beszélgetni. Elmondta, hogy mindenben akadályozzák a munkáját azok, és ő, a született, vér-optimista ember – rettenetesen csalódott volt.
Kétségtelen, hogy a kilencvenes évek elejének politikai kibontakozását nagymértékben meghatározta a totalitarizmus éveiben felhalmozott-felhalmozódott félelmi és nacionalista tőke és latens agresszivitás, amelyre alapozva az új hatalom létrehozta saját intézményeit, és a magyar törekvéseket szankcionálni, illetve marginalizálni igyekezett. De megtörtént a ritka történelmi csoda, új lehetőségekhez jutottunk, ha azokból aztán mind a mai napig oly keveset tudtunk is megvalósítani (felsorolás nélkül gondolok itt az RMDSZ stratégiai célkitűzéseire).
Akik átélték azoknak a napoknak, heteknek, hónapoknak és éveknek az emócióit, az oly sokszor váltakozó örömet, felszabadultságot, letörést, akár megrettenést is, mind a mai napig alá tudnak merülni a kezdet fergetegébe, a kortárs emóciók világába, azaz egy újra létrejött kortársi közösségbe. És ennek az erejét sem szabad lebecsülni, ha újraalapításról van, lesz szó. Másrészt: ki tudja, még csak végiggondolni is nehéz, hogy mind egyénileg, mind közösségeinket tekintve hol lennénk ama napok nélkül?! Ezért tehát helyesebb azt mondani, legalább karácsony-tájban, hogy azok a napok voltak és vannak, még akkor is, ha a régi-új reakciónak nem kis mértékben sikerült eltérítenie a történelmi irányt a káosz és a sötétség felé.

Kolozsvár, 2010. november 15.

Forrás: A Hívó szó és a vándor idő. Emlékezések, dokumentumok (1989. december 23-1990. április-május). Komp-Ress. Kolozsvár Társaság, 2010.