(Az eset a városi folklór sajátos műfaja, amely rendszerint ezekkel a szavakkal kezdődik: „Hallottam egy esetről…” Ezeket a történeteket kórházakban, közlekedési eszközökön, úttörőtáborokban, egyszóval olyan helyeken szokták elmesélni, ahol az embereknek még van idejük.)

Élt a háború elején Moszkvában egy asszony, a férje pilóta volt. Nem nagyon szerette, de nem éltek rosszul. Amikor kitört a háború, a férjet Moszkva közelében osztották be szolgálatra, és ez a Lida kijárt hozzá a repülőtérre. Egyszer azzal a hírrel fogadták, hogy előző nap a repülőtér közelében lelőtték a férje gépét, másnap lesz a temetése.
Lida ott volt a temetésen, látta a három zárt koporsót, azután hazament moszkvai lakásába, ahol behívó várta tankelhárító árkok ásására. Csak az ősz kezdetére térhetett haza, amikor is észrevette, hogy egy rendkívül furcsa kinézetű fiatalember kerülgeti: sovány, sápadt, elgyötört arcú. Minduntalan összetalálkozott vele az utcán, a boltban, ahol az élelmiszer jegyeket váltotta be, meg munkába menet. Egy este csöngettek, Lida ajtót nyitott, és ez az ember állt az ajtóban. – Hát nem ismersz meg, Lida? – kérdezte. – Hiszen a férjed vagyok. – Kiderült, hogy nem őt temették el, a koporsóban csak föld volt, őt a léghullám egy fára dobta, s úgy döntött, hogy nem tér vissza a frontra. Lida nem kérdezte, hogy élt az alatt a több mint két hónap alatt, ő meg csak annyit mondott, hogy minden holmiját az erdőben hagyta. és egy elhagyott házban talált magának civil ruhát.
Ettől kezdve megint kettesben éltek. Lida nagyon félt, hogy a szomszédok megtudják, de a dolog magától megoldódott: azokban a hónapokban majdnem mindenkit evakuáltak Moszkvából. Lida férje egyszer azt mondta, hogy közeleg a tél, el kéne ásni a bokrok alatt hagyott egyenruhát, nehogy megtalálja valaki.
Lida kért a házmesternétől egy rövid nyelű ásót, és útnak indultak.
Villamossal mentek ki a Szokolnyiki kerületbe, azután hosszan követtek az erdőben valamilyen patakot. Senki nem állította meg őket, s végül alkonyat tájban egy tágas tisztásra értek, a szélén jókora gödör tátongott. Már erősen sötétedett. Lidának azt mondta a férje, hogy ezt az üreget kell betemetni, mert úgy emlékszik, ebbe dobta bele a felszerelését, de neki nincs hozzá ereje. Lida lenézett, és csakugyan meglátott valamit odalent, ami a pilóták kezeslábasára hasonlított. Dobálni kezdte föntről a földet; a férje pedig siettette, mert már majdnem egészen besötétedett. Három óra hosszat lapátolta a földet a gödörbe, és egyszer csak nem látta sehol a férjét. Megrémült, keresni kezdte, ide-oda futkosott, kis híján beleesett a gödörbe, amikor észrevette, hogy az alján megmozdul a kezeslábas. Ijedtében futásnak eredt. Az erdőben addigra teljesen besötétedett. Hajnalra valahogy mégis eltalált a villamos végállomásig, hazament és lefeküdt aludni.
Álmában megjelent előtte a férje, és így szólt hozzá:
– Köszönöm, hogy eltemettél.

Szabó Mária fordítása

A szerző A keleti szlávok dalai című ciklusából. Forrás: Nagyvilág, 1993/8