Egy asszony gyűlölte a társbérlőjét, egy magányos nőt, aki a kislányával lakott ott. Ahogy nőtt a kislány, s egyre többet csúszott-mászott, tipegett a lakásban, a szomszédasszony, látszólag véletlenül, hol egy fazék forró vizet, hol egy nátronoldattal teli üveget hagyott a padlón, máskor meg egy doboz gombostűt szórt szét az előszobában.
A szegény anya nem sejtett semmit, mert a kislány még alig tudott járni, csúszni-mászni pedig nem engedte ki az előszobába, mert hideg tél volt. Figyelmeztette a társbérlőnőt, hogy az üveg útban van, vagy „Rajecska, megint elpotyogtattad a tűket”, mire ő a fejéhez kapott, és a rossz memóriájára panaszkodott. Valaha jó barátnők voltak, hogyne lettek volna, két magányos nő egy kétszobás lakásban, sok közös témájuk akadt, sőt közös barátaik, vendégeik is, egymás születésnapján megajándékozták s meglátogatták egymást. Amellett mindent elmondtak egymásnak. De amikor Zinának nőni kezdett a hasa, Raja eszeveszetten meggyűlölte. Egyszerűen belebetegedett az irigységbe, későn járt haza, éjszaka nem bírt aludni, minduntalan úgy rémlett neki, hogy férfihangot hall a fal mögül, még a szavakat is érteni, a neszeket is hallani vélte, holott Zina teljesen egyedül volt. Ő ezzel szemben még jobban kötődött Rajához, sőt egyszer azt mondta neki, micsoda szerencse, hogy olyan társbérlője van, aki jó hozzá, mintha a nővére lenne, és aki nehéz helyzetben sohasem hagyja cserben. Raja csakugyan segített megvarrni a babakelengyét, és amikor eljött Zina nehéz órája, bekísérte a szülőotthonba, csak elhozni nem tudta őket, Zina hiába várta egy teljes napig, ott állt minden babaholmi nélkül, végül egy szakadt kórházi takaróban vitte haza a csecsemőt, megígérve, hogy majd visszaviszi. Raja a betegségével mentegetőzött, s ugyanerre hivatkozott később is minden alkalommal, egyszer se ment le Zina helyett a boltba, nem segített a fürdetésnél, egész idő alatt a szobájában gubbasztott borogatással a vállán. A kicsire rá se hederített, pedig Zina minduntalan magával vitte az ölében a konyhába meg a fürdőszobába vagy sétálni, meg a szobája ajtaját is mindig nyitva hagyta, mintha csak azt mondaná: gyere be, nézd már meg!
Zina jó előre szerzett magának otthon végezhető munkát: megtanulta a gépi kötést; minthogy rokonai nem voltak, a jó szomszédnő pedig illúziónak bizonyult, senkire sem számíthatott, maga vállalta, magának kell cipelnie a terhet. Amíg a gyerek kicsi volt, otthon merte hagyni, amíg aludt, s a kész munkát egyedül vitte el, s vette föl a fizetését, de amikor nagyobbacska lett, s kevesebbet aludt, elkezdődtek a gondok. Raja makacsul pátyolgatta a vállízületeit, képes volt még táppénzre is menni, de Zina nem merte megkérni, hogy vigyázzon a kislányára, s kénytelen volt minduntalan magával vinni. Raja pedig egyre azon igyekezett, hogy elpusztítsa a gyermeket. Zina, miközben a két kezecskéjénél fogva járni tanítgatta az előszobában a kislányát, egyre gyakrabban vett észre a konyha kövén egy látszólag vízzel teli befőttesüveget, vagy a forró teáskannát a hokedlin úgy, hogy a fogóját oldalt döntötték. Mégsem gyanakodott. Legalábbis változatlan jókedvvel csicseregte a kislányának: „Mondd, hogy mama!” De amikor leszaladt a boltba, vagy elment munkáért, bezárta a szobájába, és ez nem maradt következmények nélkül. Raja rettenetesen felbőszült. Amikor egyszer Zina megint elment hazulról, a kicsi lány fölébredt a bezárt szobában, s kieshetett az ágyából, mert sírva mászott oda az ajtóhoz. Raja tudta, hogy még alig-alig tud járni, s esés közben erősen megüthette magát, mert éktelenül sír, s ott fekszik közvetlenül az ajtó mögött. Nem bírta tovább hallgatni a bőgését. Gumikesztyűt húzott, kihozta a fürdőszobából a csomag nátront, föloldotta a vödörben, és nekiállt fölmosni az előszobát; közben jó sokat locsolt az oldatból az ajtórésbe, ahol a kislány feküdt. A sírás üvöltéssé fokozódott. Raja feltörölte az előszobában a padlót, kimosta a vödröt, rongyot, súrolókefét, kesztyűt, majd felöltözött, és elment a rendelőbe.
Utána moziba ment, benézett egy-két boltba, és csak este tért haza. Zina szobájában csönd és sötétség volt. Raja nézte még egy darabig a televíziót, majd lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Zina nem jött haza éjszaka, se másnap. Raja fogta a baltát, fölfeszítette az ajtót, és azt látta, hogy a szoba csupa por, a kiságy előtt, a padlón pedig jókora megszáradt vörös vérfolt sötétlik, amelytől széles nyom vezet az ajtóhoz. A nátronsavnak azonban nem látszott nyoma. Fölmosta a padlót, rendet rakott, és a következő napokat lázas várakozásban töltötte. Végre egy hét múlva megjött Zina, azt mondta, hogy a kislányát eltemette, és olyan munkát vállalt, hogy minden harmadik nap huszonnégy órát dolgozik egyfolytában. Ennél egy szóval sem árult el többet. De beesett szeme és petyhüdt, sárga bőre magáért beszélt. Raja nem vigasztalta. Dermedt némaságban teltek a napok. Raja egyedül nézte a tévét, Zina pedig vagy dolgozott, vagy aludt. Mint aki megháborodott, teleaggatta a falakat a kislánya fényképeivel. Raja fájdalma egyre fokozódott, karját már nem bírta fölemelni, nemsokára járni se tudott; még az ízületeibe kapott injekciók sem segítettek. Az orvos mészlerakódást állapított meg. Odáig fajult a dolog, hogy már az ebédet sem tudta megfőzni magának, sőt a teáskannát se bírta föltenni a tűzre. Amikor Zina otthon volt, ő etette, de egyre ritkábban járt haza, s ilyenkor is azt mondta, rettenetesen fáradt. Raja pedig már aludni sem tudott a fájdalomtól. Amikor megtudta, hogy Zina ápolónőféle valamilyen egészségügyi intézményben, megkérte, szerezzen neki valami erős, morfiumhoz hasonló fájdalomcsillapítót. Zina azt felelte, hogy ő ilyesmire nem kapható.
– Akkor ezekből kell többet bevennem. Számolj ki nekem harmincötöt.
– Nem – hárította el Zina. – Én nem segítek neked meghalni.
– De ha én nem bírom fölemelni a kezem!
– Akkor se. Ilyen olcsón nem úszod meg.
Raja ekkor emberfölötti erőfeszítéssel a szájával vette el az üvegcsét, a fogával tépte ki a dugót, és az összes tablettát a szájába szórta. Zina ott ült az ágya mellett. Raja sokáig haldokolt. Amikor megvirradt, Zina így szólt hozzá:
– Most pedig hallgass ide. Becsaptalak. A Lenocskám él, már vígan futkos. Beadtam egy gyerekotthonba, én pedig ugyanott vagyok dadus. Az ajtónk alá pedig nem nátronsavat locsoltál, hanem közönséges szódabikarbónát; én cseréltem ki vele a nátront. A vér meg úgy került a padlóra, hogy Lenocska megütötte az orrát, amikor az ágyacskájából kiesett. Úgyhogy nem vagy bűnös, nem tehetsz semmiről, senki se tudta volna rád bizonyítani. De én se követtem el bűnt. Kvittek vagyunk.

Ekkor észrevette, hogy a halott boldogan mosolyog.

Szabó Mária fordítása

A szerző A keleti szlávok dalai című ciklusából. Forrás: Nagyvilág, 1993/8

1. Nászta Katalin:
   2018. december 28. 15:23

   Eszméletlen. A történet, a megírása. És nem tudom eldönteni, hogy ez a jelző, ami eszembe jutott róla azt jelenti hogy jó, vagy azt … szóval egyszerűen csak: eszméletlen.

2. Skandikamera:
   2018. december 28. 16:02

   Apróság, de sérti a szemet: olyan, hogy nátronsav nincs.

   Nátronlúg van.

   Marószódának is hívják, enyhébb kémhatású rokona a kalcinált szóda (hogy az irodalomtól ne szakadjunk el), második unokatestvére pedig az enyhén lúgos kémhatású szódabikarbóna, amit akár meg is ehetünk.