Karácso­nyi da­lok töltik be ilyen tájt kis- és nagyváro­sok te­re­it, a temp­lo­mo­kat s bi­zonyára a magánlakáso­kat is. Igaz, mos­tanában a nagyvárosi ele­ven for­ga­ta­got s az em­ber önfe­ledt szemlélődését bármely pil­la­nat­ban han­gos­kodó be­to­la­kodók s rejtélyes indíttatású ámok­futók za­var­hatják meg. Fa­lu­he­lyekről vi­szont olyan híradáso­kat ka­punk, ame­lyek vallásos népszokások, a szálláske­resés, a bet­le­he­mezés újbóli kez­deményezéséről és továbbéléséről szólnak vidékünkön is. A bet­le­he­mezést be­mu­tat­va je­gyez­te meg egy­kor a vallásos néprajz egyik nagy tudósa, Bálint Sándor, hogy „a pászto­rok sze­repében és kelléke­i­ben ősi pogány képze­tek is meg­la­pul­tak.
Ilyen a pásztortánc és a láncos bot, amellyel a sámánok a tran­szot [önkívület, el­ra­gad­tatás] idézték elő, és amely a rontó szel­le­mek el­ri­asztására szolgált. A ki­fordított ködmön és sap­ka is régi állat­ala­kos­kodások értel­me­vesz­tett ma­radványa. A bur­leszk-részle­tek­kel a kis Jézust akarják szóra­koz­tat­ni.” (Népünk ünne­pei)
Va­la­mi ha­sonlót idéz fel az egyik ked­venc karácso­nyi da­lom, a Vedd fel, pajtás, a bundát kez­detű, amely sze­rint a pászto­rok göndör báránykát, lisz­tecskét és fu­rulyát visz­nek Máriának, il­let­ve a kis Jézus­nak. Számom­ra külön üze­net­tel bír ez a népda­lunk – Cseh Tamás előadásában. Hogy Cseh Tamás életének végén, az éppen tíz évvel ezelőtt ki­adott, utolsó le­mezén sze­re­pel ez a népdal – a pályatárs, Gryl­lus Dániel felkérésére adta elő –, egy nagy ma­gyar művész egy­faj­ta össze­gezését, élet– világszemléletét hal­lom ki belőle. Ugyan­ak­kor művészi hit­vallását is ki­fe­jez­het­te en­nek a dal­nak az előadásával, lévén, hogy a pászto­rok ajándékai között ott találni a fu­rulyát, amellyel a pászto­rok – úgy­mond – szóra­koz­tat­hatják a kis Jézust. De ennél sok­kal mélyebb, mond­hat­ni me­ta­fi­zi­kai di­men­ziója is van e dal je­lentésének, a fu­ru­lyajáték a vi­gasz­talás sze­repét is betölti, sőt a pászto­rok hitbéli meggyőződése sze­rint várható a Megváltótól, mint­egy a fu­ru­lyajáték vi­szonzásaként, hogy Ő is majd vi­gasz­tal­ja az em­bert, mi­kor eljön végső óránk…
„Én meg vi­szek fu­rulyát, fu­rulyát, / fújjunk néki egy nótát, vi­gasz­tal­juk Jézuskát! / Ő is vi­gasz­tal min­ket, menny­be vi­szi lelkünket, / ott vi­gasz­tal bennünket” – szól a dal utolsó része, s kiváló éne­kesünk ezáltal fe­je­zi ki ars po­e­ticáját, il­let­ve meggyőződését, hogy végső so­ron az ének­nek, a művészet­nek ilyen értelmű kisugárzása van az em­ber­re…

Borcsa János

Forrás: eirodalom.ro