Egyszer csak megérkezem,
ott állok a lakás ajtójában
évek kóborlása után.
Félek, hogy már nem ismerős
a belső szoba.

Oda fekszem
nagyanyám elárvult ágyára.
Ott fog el az álom.

Halk neszre ébredek
az éjszaka közepén.
Felpockolva fejét,
hogy belásson hozzám
anyám figyelne,
s most álmában
néha felhorkol
s riadtan abbahagyja.

Órákig nézett engem
szűrt fényű lámpája mellől
a nagyszobából,
ágyából.

– Mért nem alszik,
édes?

A párnát igazgatom
megtört nyaka alá.

– Talán így jó lesz,
éjszakai békesség kell
a gerincnek is.

Keresztrejtvényét
hajtogatom össze.

– Majd reggel
folytatjuk, jó lesz,
édes?

– Fiam, te csak aludj
én őrzöm álmodat.

Mondja s újra
elszenderedik.

Mondja.
Mondta ötven éve is.

Apró testét
púposra törte az élet,
de éjszakánként
örökre vigyázza álmomat
anyám.

2018. január 28.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ