János egy ideig távol maradt az RMSZ-től. Érezhette, hogy valamiben nem úgy viselkedett, ahogy az logikusan és jogosan elvárható lett volna tőle. Becsültem benne ezt a tartózkodást. És amikor 1994 táján jelentkezett, hogy állandó jegyzetrovatot nyitna napilapunkban, merthogy felesége, Anemone halott és teljesen kiürült a magánélete, szabad ideje pedig annyi, mint a pelyva, szívből örvendtem megtérésének. Hiszen a neve azóta csak még jobban megpatinásodott, személyisége „odabölcsült” az élő klasszikusokéhoz, munkabírása felfokozottan működött.

(Volt ebben némi pszichés motiváció is, az élettárs elvesztése után mélydepresszió tört rá, orvosi kezelést is kapott, s állítólag kezelője terápiás tanácsaira hallgatva a munkát választotta, mint amibe beleöli a bánatát… 1994 nyarán írt verse, amely aztán megjelent hétvégi mellékletünkben, jól illusztrálja a csillapodni vágyó lélek erőfeszítéseit:

Szász János: A kezed

Madarak röpködnek körülöttem
mint Assisi Ferenc körül,
örvendenek hogy madarak lehetnek
és aki szereti őket, örül.

Mint a Szent Márk-téri galambok
a Campanella alatt,
burukkolnak és fel-felszállnak
körülöttem a madarak.

Állok immár alkonyi fényben
de végre mégsem egyedül.
Egy madár és még egy madár
a vállamra ül…)

A közéletnek és a hétköznapoknak nem volt olyan eseménye, jelensége vagy megnyilvánulása, amelyhez ne fűzött volna érvényes, megfontolandó, állásfoglalásra késztető gondolatokat, véleményt vagy akár csak kérdést. Egyre jobban izgatta – velünk együtt – a romániai magyar érdekvédelmi szervezet, az RMDSZ szétszakadásának veszélye, a belső torzsalkodások, a megosztottság, a sértett hiúságok kurucos aknamunkája, s e véleményének nem egyszer hangot is adott…
Én most mégis egy saját vezércikkel érzékeltetném ezeknek a hónapoknak, éveknek a közhangulatát, mert János mindezen túllépve, a továbbiakban egy olyan bravúrra szánta el magát, amelyet félig behunyt szemű cinkosságunkkal sikerült is keresztülvinnie.

*

Érzékenyek vagyunk

Érzékenyek – és idegesek. Érzem magamon; tudom.
Csak úgy vibrál mostanában körülöttünk a levegő, mintha egymást próbálnánk elszámoltatni valami nagy, közös sikertelenség okán, s lennénk egymás kéretlen revizorai, mások födője alá kukkantói, bírái, megszólói.
A szándékokkal ma sincsenek bajok: mint mindig, a legjobbak. Kétség nem férhet hozzájuk. Csak a siker, az elismerés késik. Természetesen az eredménnyel együtt.
Mert a jószándékok is lehetnek ám tehetetlenek: hullámtörőknek csapódók, a lehetetlenség faláról visszapattanók, önmagukba bicsaklók.
Fáj a meg nem értés, a nyilvános beolvasás, ugyanakkor oly könnyen fekszik mindenkinél a sértés, az odamondás szelleme. A „bika” eleresztésének a mámora. Ebben aztán csodára demokratáknak érezzük magunkat. Félre rangot, pozíciót, tekintélyt, kort, végre kimondhatjuk azt, ami a szívünkön.
A kimondás démona hajt bennünket, mint egy leállíthatatlan motor. Mert tudunk ám, amit tudunk! Méghozzá első kézből. De legrosszabb esetben is, legalább másodkézből. Szóval, nincsen pardon, aki nincs mellettem, az ellenem van.
Szólnak az ágyúk, fegyverropogás vesz körül, mesterlövészek bemért golyói tompán csattanva érnek célt, s egyetlen, végső sóhajt engedélyezve döntögetik a homokzsákokként összeroskadó „kiválasztottakat”. Összetartás, összetartás, hajtogatja megszállottan az, aki már mintha előre, távlatosan látná, mint egy jövőképben, miként megy szét, mállik, hull darabjaira minden, ami nemrégen még együvé tartozott, közösségi meleget sugárzott.
Valóban megvesztónk volna? – kérdezgetjük a szolgálatos vátesszel együtt, vajmi ritka nyugodt perceinkben. A világ romlott meg körülöttünk, vagy mi lettünk túlságosan érzékenyek, minden zajra, disszonáns hangra vagy személyiségborzoló gondolatra, véleményre, megjegyzésre összerezzenők?
Tény, hogy a körülöttünk áramló valóság is beláthatatlanabb, csatateresebb, mint amihez szokva voltunk. A piac ún. szabadsága magával hoz mindenféle engedelmet, önkontrollvesztést, amit elnéző, atyás szóval átmenetnek keresztelünk el. Ha azt mondjuk: átmenet, akkor látszólag mintha minden meg lenne bocsátva. Tudjuk, hisszük, hogy egyszer véget ér mindaz, amiben most fulladozunk, vergődünk, és valahogy még mosolyogni is kedvünk támad. Ám ha nagyon belevesszük magunkat a bozót sűrűjébe, az ellentmondások liánjai közé, akkor már csak a vicsorgásokat látjuk, az összeszaladó homlokráncokat, csak a kiszólásokra áll a fülünk, a bántást érzékeljük, , nem az aggódást, azon rágódunk, hogy mindenkit a más főztje érdekel jobban, de hogy mi készül a saját fazekában, azzal kevésbé törődik. Alig kinyílt toleranciánkat leszárította a huzakodás aszálya, alig-alig tudjuk végighallgatni a másikat, már az első mondatokból tudni véljük, hogy mi következik. Mindenki modnja a magáét, s miért is ne, amikor nincsen tiltva, hallgattunk eleget, ha kellett, ha nem, nem mérlegeljük eléggé szavaink súlyát, de minek is, hogyha meghalt a cenzúra, egyik szó olyan, mint a másik, elvégre mindegyik benne van a szótárban, s különben is, félre a tanukkal, a tilalomfákkal, hát nem ezt akartuk valamikor?
Vajon, tudjuk-e még, mit is akartunk? Vagy már kényszerpályákra sodort bennünket a kiprovokált védekezés, az állóháború, a ne maradjunk senkinek adósai jegyében fogant ambíció?
A hangulat, mondom, pocsék. Olyan, hogy vajmi nehéz vele bölcs gondolatokra, mérlegelt elképzelésekre jutni. Csak támadni és védekezni. csak ütni és kapni. Csak fizetni és megfizettetni. Mindenben okságot, jól megcsomózott szövevényt, sakkhelyzetet keresni.
Jó lenne gyógyír, terápia, jótékony hidegzuhany ezen állapotra. Hogy végül ne a kényszerzubbonyok divatja jöjjön fel egünkön.
Érzékenyek vagyunk, de szót kell értenünk. Érzem magamon; tudom!

(RMSZ, 1994. június 15.)

(Folytatjuk)

Cseke Gábor

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ