Feleségemnek

Kíváncsi vagyok – szóltál ki a szobából –,
miféle zizzenést hallasz ki az éjszakából?
Miféle zizzenést? – kérdeztem vissza a kertből,
kezemben egy üres pezsgős üveggel a szemetes felé
menet. Szép tengerzöld palack – már a hétfő foglyaként
tűnődtem. Láttam, hogy megsimítod lelkeden ruhád.
Hát, a szavakon túli zizzenéseket – válaszoltál.

Persze, a szavakon túli zizzenések újév hajnalán.
S az egyórányi idő nesze, mi elválaszt az Ebhátig.
Belebámultam az újévbe, a hó szagú lehetetlenbe.
Hát persze az Ebhát, s a kalandok őre, az iskolapálya.
Miről csak meséltem neked a Hold bágyadt fénye
mellett. S a kisállomásról felsípoló mozdony zaja.
A vaksötét pályán a Hold-keltével enyhült a homály.
Elhalványította fénye a csillagokat, szemedben sem
csillant fény. Csak álltunk egymással szemben, a sötétben,
majd lassan megindultunk a csillagvilágos,
holdárnyékos utcákon. Az Ebháton végigömlött
a holdfény, s a meglepően langyos levegő
átölelt, befont. Szellő indult a Kistemplom felől,
árvácskák húzták össze magukat a Bolyai szobor előtt,
a téren. Mintha az Oroszlánból szűrődött volna a zene.

Gyermekkoromból integettek felém a vadgesztenyék.
Ha itt maradnánk, gondoltam, soha semmilyen rossz
nem történhetne közöttünk. Ha itt maradnék,
gondoltam, meg sem halhatnék. Ha itt maradnék,
gondoltam, meglelném utam. – No, miféle zizzenést
hallasz ki az újév első éjszakájából? – Rád pislantva láttam,
hogy megsimítod lelkeden a ruhát, hogy boldog vagy.

Rád folyt a holdsugár, fénypatak a testeden,
s a testtelen időben egy órányit megint lekésve,
lassan felhívtuk az ismerősöket. Már nem akartam
megérkezni az újévbe, de tudtam, hogy az otthoniak
már ott vannak, s ott vár ránk az elmúlás,
ha majd lemegy a Hold s az Ebhát fölött
csak a csillagok zizzentenek emlékeket.

Aztán lassan belehalványultunk a pirkadatba.

2015. újév