Sehonnai János haladó alkoholista volt. Konok, elszánt munka eredményeképpen. Erre a maga módján büszke is volt, csakhogy nem akadt senki, akinek elmondhatta volna. Meglepetten kellett tapasztalnia ugyanis, hogy az embereket nemigen érdekli mások alkoholizmusa. Sehonnai János szürke, észrevétlen ember volt. Nem keltett feltűnést részeg dülöngélésében sem. Ha delírium tremensbe esve befordult valami árokba, úgy mentek el mellette az emberek, mintha döglött kutya lenne: fintorogva, orrukat facsarva. Ő meg csak hortyogott öntudatlanul, pillanatnyi boldogságban. Ha józan volt, akkor se nagyon köszöntek az emberek neki, még a gyerekek se.
Sehonnai Jánost mindez már nem érdekelte. Már.
Történt egyszer, hogy szokás szerint a garatra felöntve, hajnalfelé hazafelé indult. Valami okból biciklivel jött el otthonról, most imbolyogva emelkedett nyeregbe. Állát előreszegezve, dudorászva indult meg a kihalt úton, hatalmas kilengéssel át-átkanyarodva a szembejövő sávra. Egyik kanyar után autó jött vele szembe, Sehonnai rájött, hogy rossz helyen van, megpróbált átsorolni a sávjába, de túl merészre sikeredett a manőver, a kormány kifordult a kezéből, s ő hosszában elvágódott az aszfalton, homlokát bevágva a szegletkőbe. Az autós riadtan szállt ki kocsijából, odaszaladt a kómában heverő emberhez, megrázta a vállát, s szólongatni kezdte: uram, uram!
Sehonnai Jánost még sosem szólították uramnak. El sem tudta képzelni, hogy őt így is lehet szólítani, azt hitte, nem neki szól az uramozás, így hát rá se hederített.

Forrás: Hargita Népe, 2018. december 28.